SEMMI SEM VÁLTOZIK

Forrás: kepafalon.hu - Pellei Fruzsina festménye

Lassan egy hónapja, hogy nem írtam új posztot. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vettem volna észre, hogy mi minden történik kis hazánkban. Csak úgy voltam vele, hogy a napi aktualitások (néha egészen irracionális történések) kiverik ugyan a biztosítékot, de a megszülető reakciók és vélemények ugyanolyan gyorsan enyésznek el, mint ahogyan születtek. Meghaladja őket a hatalom kapkodásának frekvenciája.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem érdemes reagálni valamire, de a lerágott csontokon már nem érdemes csámcsogni.

Talán csak egy szóra érdemes dolog van, amivel foglalkozni kellene, és elgondolkodni azon. Ez pedig a veszprémi választásokból levonható tanulságok. Nem szeretném értékelni, sem elemezni a médiában elhangzott véleményeket, mert azok – talán a „hivatalos médiumok” kivételével – vagy túlértékelték Kész Zoltán eredményét, vagy egészen félremagyarázták azt.

Ez a „győzelem” ugyanis nem rendítette meg a FIDESZ hatalomgyakorlását. Talán csak egyetlen következménye lesz: a kormánypárt ezentúl még nagyobb elánnak fogja óvni az eddig elfoglalt pozícióit.

Forrás: Internet

Várhatóan felélénkül a „hurrá propaganda” – és ha ez nem lenne elég, bevethetőek az eddigi módszerek a latens vagy konkrét fenyegetés. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy a választásokig hátra levő időben még jobban elhülyítik a választókat. És ez ennek az egésznek a lényege. A FIDESZ ugyanis felismerte 2002-es veresége után, hogy ész érvekkel, a politikai kommunikáció nyelvén ennek ez országnak a nagy többsége nem ért.

Az egyszerű választónak semmit sem mond, hogy gazdasági szükségszerűség; nem érti a szabadság, a liberális állam szükségességét. Nem tud különbséget tenni a olyan fogalmak között, mint a liberalizmus (politikai filozófia, az állampolgári egyenlőség és szolidaritás eszmerendszere) és a (neo)liberális gazdaságpolitika (a gazdaság szervezési elvei, működésének korlátai és korlátlanságai, a piac szabadsága és bizonyos korlátozása) között.

Azért hallgat az antikommunista szólamokra, mert elfeledte már, hogy ebben az országban soha nem volt kommunizmus (a szó eszmei értelmében), és hogy egy diktatúra miként definiálja magát, az végül is csak elnevezés kérdése.

Így amikor visszaköszönnek egyes „a nép érdekében való” intézkedések, akkor de ja vu érzése támad, és hirtelen visszaképzeli magát a langymeleg Kádár-korba. Csakhogy az a korszak immáron negyed százada véget ért. Azóta felnőtt egy korosztály, amely többé-kevésbé elsajátította a polgári demokratikus értékrend egyes elemeit, képes élni az intézményrendszer nyújtotta lehetőségekkel. Ám igazi polgárnak mégsem tekinthető. Bennük él még az, amit szüleik plántáltak beléjük, a zsigeri alattvalói attitűd. (Aki ezt nem hiszi, olvassa a nemrég elhunyt Hankiss Elemér tanulmányait a témában.)

Ez az alattvalói attitűd pedig egy végzetes következménnyel jár: a passzivitással. Ez a tömeg az, amely a választási statisztikákban úgy jelenik meg, hogy el sem megy szavazni. Pedig ez a tömeg az, amely a legkiszolgáltatottabb, amely a leginkább érdekelt abban, hogy a jelenleg regnáló hatalom megbukjon.

Ne érjen az a bírálat, hogy a passzívakat hibáztatom, mert tudom: ennek a tömegnek a legkisebb gondja is nagyobb annál a mindennapokban, hogy országos politikáról, eszme és intézményrendszerekről gondolkodjon. Lefoglalja az, hogy a legelemibb szükségleteit képes legyen kielégíteni: legyen mit enni, legyen fűtés stb.

Forrás: Internet

Ám mégis: tudniuk kell, ha valamit is javítani akarnak elesettségükön, akkor ki kell nyilvánítaniuk elégedetlenségüket. Nem várom el tőlük, hogy százával-ezrével vonuljanak tüntetni, hiszen útiköltségre sem jut. De, ha már „helybe megy” a választás lehetősége, akkor éljenek vele!

Nem elegendő a politikailag aktív szavazói bázisokat „mozgatni”. Úgy nem megyünk semmire hiszen ezek összlétszáma nem teszi ki a társadalom harmadát.

Az a generáció, amely már a rendszerváltás után szocializálódott, az kifejezi kívánságait, él a lehetőségeivel: itt hagy csapot-papot és boldogulását a Lajtán túl keresi. Ma már egyre több az a család, amelyben egy-vagy két gyerek, rokon külföldön él, dolgozik, jut egyről a kettőre.

Ez azonban tragikus következményekkel járhat: az ország elveszti a legértékesebb fiataljait, akikre  a jövőt lehetne építeni.

Az ellenzék politikai pártjainak ebben van a felelőssége: olyan utat mutatni – egyszerű szavakkal és mondatokkal –, amely valós kilábalást jelent a jelenlegi „nemzeti együttműködés” hazug rendszeréből.

Ceterum censeo OV esse delendam!