 |
| Forrás: Internet |
Mindig is ott voltak, ha Európát egy házhoz hasonlítjuk, és
a ház sarkában mindig is ott volt a maci, hol éhesebben, hogy nyugodtabban,
attól függően, hogy a háziak mennyire húzogatták a bajuszát.
De félre a képletes beszéddel! Előre bocsátom, eszem ágában
sincs visszakívánni azokat az időket, amikor Veszprém környékén (különösen
Hajmáskér térségében) fel s alá rohangáltak a T-72-esek a „tankodromban”, ám e
hozzáállás nem foszthat meg attól, hogy reálisan szemléljem a 21. század
második évtizedének viszonyait.
Oroszország nagyhatalom. Nagy Péter cár óta az. Azok a
politikai erők, országok, amelyek ezt nem vették tudomásul, rosszul jártak.
Lehet sorolni a példákat a történelemből a svéd lovagrendektől Napóleonon át az
első és második világháborúig, a franciáktól a németeken át Kínáig és Japánig (1939. – Halhin-Gol, 1969. Usszuri).
Ha a mai helyzetet egy kicsit mélyebben elemezzük, akkor ez
a probléma nem orvosolható a végtelenségig leegyszerűsített „Európa vagy
Oroszország” kettősség mentén. Egyrészt mert Ukrajna története legalább annyira
„változatos”, mint a miénk – terjedelmi okok miatt nem fér ide, de
mindenki elolvashatja a zanzáját a Wikipédián –, másrészt pedig azért, mert
láthatóan egy cél vezeti Oroszországot: megszilárdítani befolyását a Krímben.
 |
| Forrás: Internet |
Krím egyébként sohasem tartozott Ukrajnához. Sztálin még
halála előtt a krími tatárok egy részét kitelepítette a félszigetről, és
eltervezte, hogy az egész területet az Ukrán SzSzK-hoz csatolja. Végül is e
tervet Nyikita Hruscsov hatotta végre 1954-ben. A mai fogalmainkkal ez
gyakorlatilag semmilyen változást nem hozott az ott élőknek, körülbelül annyit
jelentett a Szovjetunió közigazgatásában, mintha fél Pest megyét Heveshez csatolnák.
Ugyanakkor Krím jelentősége mégis két és fél évszázada meghatározó
az orosz politikában. Innen ellenőrzi A Fekete-tengert és annak déli partját.
Innen jut ki flottája a Földközi-tengerre, ami egyben európai hatalmi státusa
érvényesítésének eszköze is.
Tudomásul kell venni, hogy Oroszország ez elmúlt két
évtizedben már nem az a hatalom, amely széthullása sebeit nyalogatja. Az elmúlt
évek belső gazdasági fejlődése – főleg az újra fegyverkezés – már az egyik
megkerülhetetlen hatalom státusára emelte Oroszországot. Ez a helyzet pedig
megával hozza azt, hogy Putyin igyekszik visszaállítani Oroszország
tekintélyét. Teszi ezt egyrész gazdasági eszközökkel, másrészt erejének
felmutatásával. Az orosz politika mindig is arra törekedett, hogy az igazán
erős hatalmaktól egy lágyabb „puffer zóna” válassza el. (Sztálin erre törekedett
már Jaltában az elhíresült, Churchill-el kötött megállapodásával is.) Ez a puffer
zóna napjainkban Ukrajna és Belorusszia valamint a Közép-Ázsiai volt szovjet
köztársaságok.
Hangsúlyozni kell azt is, hogy Európának sem érdeke a
viszony kiélezése Oroszországgal, már csak azért sem, mert az elmúlt két
évtized alatt kialakult gazdasági kapcsolatok kölcsönösen előnyösek mindkét
félnek. Az energiahordozók szállítása még mindig fontos elsősorban
Németországnak, Oroszország pedig sokat profitál a nyugat-európai cégek
termékeiből és technológiai transzferjéből.
Katonai téren pedig a NATO sem kockáztathatja meg a viszony
további rontását, már csak azért sem, mert Oroszország nélkül a globális
kríziskezelő küldetéseit sem tudná megoldani. (Itt nem csak arra gondolok, hogy
egyes – főleg ENSZ – küldetésben az orosz erők is részt vesznek, hanem az is
fontos, hogy egyes küldetések végrehajtása (pl.: Afganisztán) az orosz
beleegyezés nélkül nem lehetséges.)
A helyzet ettől persze bonyolult marad, hiszen a nyugati
hatalmaknak úgy kell kompromisszumot kötni Ukrajnáról, hogy abban az orosz
érdekeket figyelembe veszi.
 |
| Forrás: Internet |
A politikusoknak most majd néhány hétig főni fog a fejük –
különösen azért, mert a bizonytalanság nem tesz jót a térségbeli befektetéseknek
–, de minden bizonnyal megállapodásra jutnak majd, ha kell, Ukrajna feje felett
is.
Már csak ilyen a világ: A nagyhatalmak érdekei mindig
felülírják a szép elveket és eszméket!
Ha ezt a kis eszmefuttatást olvasóim elviselték, akkor
valamivel érthetőbb a magyar kormány viselkedése is.
A most nyilvánosságra került információk szerint az orosz
kapcsolat a pénzről és hitelről szól, annak a paksi bővítés csak járulékos
hozadéka. Mivel bölcs miniszterelnökünk rájött, hogy nem csökken az államadósság,
mi több minden eddigi hobbiját finanszírozni kellene valahonnan — így pénz után
nézett. Az Unió valahogy nem lelkesedett a kedvezményes kölcsön folyósításáért,
az IMF-et meg elküldtük a melegebb éghajlatra,
a kínaiak meg csak mosolyogtak és nem rohantak a széfhez, így nem maradt
más választás, mint az orosz pénzforrás.
Putyin persze nem feledkezett el arról, hogy néhány éve
miként rohant ki a mostani miniszterelnök az orosz vezetés ellen, kapóra jött a
ziccer, és törlesztett. Olyan szerződéstervezetet tettek a tárgyalók elé, amely
már visszautasíthatatlanul tartalmazta az atomerőmű-opciót.
Orbán Viktor pedig ebben a helyzetben nem tehette meg, hogy
odaálljon az uniós kormányfők mellé ostorozni az orosz beavatkozást, mert akkor
előfordulhatna az a – az ország számára egyébként kívánatos – helyzet, hogy
Putyinék kifarolnak a megállapodás mögül. Akkor pedig nagyon nagy bajba kerül a
mostani kormányzat, mert minden jövőre vonatkozó terve kútba esik. Nem tudja
miből finanszírozni a költségvetést, és az bedől. Ekkor pedig se gazdaságilag,
se politikailag nem lesz képes elszámolni az országnak!
Ceterum
censeo OV esse delendum!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése