AZ ÁRVÍZ HORDALÉKA

Megint régen írtam posztot, aminek két oka is volt, az első az, hogy némi munka eltávolított a ettől, a másiknak az tekinthető, hogy az elmúlt hetekben az árvízi események sodrában megpróbáltam eltávolodni az országos katasztrófától, és az események háttér történéseire koncentrálni.



A szerző saját felvétele 2013. junius 08-án

 Képek és tudósítások számoltak be arról, hogy micsoda erőfeszítésébe került az országnak, hogy megóvja javait – több mint kevesebb sikerrel –, felülkerekedjen a soha nem tapasztalt vízálláson.
Azonban igen kevés szó esett a médiában arról, hogy közben egy cseppet sem változott a hatalom működésének rendje. A felsőoktatásban kiverte a biztosítékot az „értékvita” miszerint csak a természettudományok azok, amelyek „értéket teremtenek”, a bölcsészettudományok csak a szórakoztatásra és a jóérzésre valók. Nem menjünk most bele azokba a szakmai vitákba, hogy egy társadalom számára mi jelenti az értéket, és mi a különbség a szellemi és anyagi értékek között. Ez túl messzire vezetne, de annyit érdemes a mai anyagias világunkban is megjegyezni, hogy a szellemi értékek nélkül az anyagi javakat sem lehet igazán élvezni. Az a tudás ugyanis, amiről az államtitkár „lenézően” nyilatkozik, egyben alapja egy nemzet identitásának.
Mondom ezt annak ellenére, hogy eredetileg magam is „műszaki” ember lennék, aki elég sajnálatos módon átpártolt a bölcsészettudományra.
Hasonló problémával szembesülhetünk a felsőoktatási koncepció kiszivárgott változatával kapcsolatban. Egyszer és mindenkorra tudomásul kellene vennie a döntéshozóknak, hogy a jövő nem a „kétkezi munkáé”. Nagyon sokszor leírtam már, hogy a tudás társadalma nem egy science fiction, amely majd eljő valamikor, hanem napjaink véres valósága. A trend nem a „munka társadalma”, ahol szorgos kezek állítják elő a szükséges anyagi javakat, hanem egy olyan gazdasági-társadalmi berendezkedés, amelyben az emberi munkát egyre nagyobb arányban váltják fel a technológia eredményei: az okos és hatékony gépek. Ez a tendencia átfogja egész életünket a mezőgazdaságtól az iparon át az egészségügyig.
Nem az a kérdés, hogy képes-e a társadalom megtermelni a számára szükséges anyagi javakat, hanem az, hogy miként lehet azokat a mainál hatékonyabban elosztani. Ehhez pedig nem csak az anyagi szférában kellenek az innovációk, hanem a társadalomtudományoknak (filozófia, politológia) is meg kell újulniuk.
Mint ahogyan az elmúlt hetek árvízi védekezése sem elképzelhető jól működő logisztikai rendszer és megfelelő gépek alkalmazása nélkül, dacára a sok munkáskéznek. Mert ez utóbbiak bizony kevesek lettek volna, ha nincs mögöttük az emberi szorgalmon túl a hatékony eszközök sokasága (buldózerek, szállító járművek, helikopterek, hogy csak a leglátványosabbakat említsük).
Az árvíz mögé igyekezett a kormány elrejteni néhány – a társadalom számára kevéssé érdekes, ám mégis lényeges – dolgot. Így például azt, hogy miért különböztet meg a civil szervezetek között „enyémet” és „másokat”. Hogyan lehetséges, hogy egyetlen, magát kizárólagosan fontosnak tartó civil szervezet milliókat kap az adófizetők pénzéből (tulajdonképpen a hatalom által hozott törvényeknek ellentmondóan), míg a sok éve dolgozó közhasznú szervezetek egy fillérhez sem jutnak.
A különböző lehetőségek, hogy a klientúrát javakhoz juttassák, már el sem éri az átlagpolgár ingerküszöbét. Hiába tanakodik ezen Kéri László és Kálmán Olga! A parlament természetesen megszavazta a „pénzmosási törvényt”, amely ugyan megint csak bornírt próbálkozás arra, hogy az országból – a totálisan kiszámíthatatlan és vállalhatatlan adórendszer miatt – kimenekített pénzt „visszacsalogassák”. Ez a pénz nem fog visszajönni. Két ok miatt sem: ez egyik az, hogy már jól megtalálta azt a formát, ahol kiszámíthatóan és megbízhatóan termelhet jövedelmet, másrészt pedig semmi sem biztosítja arról, hogy ha eleget tesz a mostani „felhívásnak”, az érvényes törvény nem változik meg egyik percről a másikra, aszerint, hogy éppen mi a kormány pillanatnyi érdeke.
Sajátos módon az ellenzék sem nagyon reagál ezekre az intézkedésekre. El vannak foglalva saját bennfentes küzdelmeikkel. Az átlagpolgár pedig azt látja mindebből, hogy hiába szeretne megszabadulni ettől a hatalomtól, a politikai szereplők nem nagyon partnerei ebben. Saját érdekeik fontosabbnak látszanak (ki legyen miniszterelnök, milyen legyen a még nem is létező hatalom megosztása), mint az ország érdeke. Persze szavakban mindegyik ez utóbbit hangoztatja, cselekedeteik és gesztusaik azonban éppen az ellenkezőjét sugallják!
Nagyon nem lesz ez így jó! Tudomásul kell venni azt, hogy a kampány megindult. Az idő fogy, és már csak 10 hónapra vagyunk a választásoktól. Kellene már valami markánsat lépni.
De nem teszik!

Ceterum censeo OV esse delendam!