KARANTÉN — HETEDIK HÉT

Március 11-én rendelték el a járvány „vészhelyzetet”. Azóta eltelt 48 nap, hét hét.  Mit tapasztalt az átlagember mindebből?

Kis összefoglaló: karantén alulnézetből.

Előre bocsátom ez egy szubjektív felsorolás lesz, némi információhiánnyal, de gondolom, ezzel nem csak én vagyok így.

Nem vagyok sem orvos, sem virológus vagy járványtani szakember, éppen ezért nem is bocsátkozom ezzel kapcsolatos megállapításokba. Ezzel kapcsolatban maximum a józan ész diktálta kérdéseket lehet feltenni.

Mivel az ember – már csak azért is, hogy ismereteit bővítse, és megpróbáljon a négy fal között tájékozódni – gondolkodó lény, azt érzékeli, hogy a hivatalos adatokban valami nem stimmel.

Amíg Olaszországon és Spanyolországon, Franciaországon csak úgy átrobogott a vírus, több ezer embert megfertőzve, addig az itthoni adatok ennek csak a töredékét mutatják.

Ez lehetne egyébként nagyon dicséretes, mi több, mutathatná a hazai védekezés és az intézkedések hatékonyságát, ám óhatatlanul felvetődik a kérdés: miért ilyen nagymértékű a mortalitás?

A hivatalos adatok szerint a járvány áldozatainak az aránya hét százalék körül mozog. Nálunk ez az adat veri a 10 százalékot.

Csak arra lehet gondolni, hogy jóval több fertőzött van, mint amennyit nyilvántartanak. De hogy is lehetne nyilvántartani a fertőzésben érintetteket, ha nem vizsgálják őket. (Különös volt, amikor a tiszti főorvos azt jelentette ki, hogy a tömeges tesztelésnek nincs sok értelme.)

Halottunk mindenféle módszerről, hogy miként kerüljük ki a veszélyt. Csaknem két hétig tartott az agyalgás a maszkokról.

Közben persze a gyógyszertárakból elfogyott a teljes készlet. A különböző boltok pedig az egy eurós maszkokat horribilis, több ezer forintos áron kezdték árusítani. Persze tudom én, hogy egy háborúban mindig a haderő beszállítói járnak a legjobban, de a hatalomnak eszébe sem jutott, hogy valamiféle rendeletben – ha már megkapta a különleges felhatalmazást – korlátozza az árakat.

Forrás: Portfólió.hu -- internet

A Ferihegyen ugyan már öt hete leállt az utasforgalom, de a gépek csak jönnek-mennek sok tonna védőfelszerelést hozva az országba.

Ez igen dicséretes, ám ha az információk másik oldalát nézzük, akkor arról hallunk, olvasunk, hogy ezek nem, hogy az egészségügyi intézményekhez, az orvosokhoz és az ápolókhoz nem jutnak el, de a lakosság sem sokat lát belőle. „Miként lehet maszkot varrni” receptek tűntek fel villámgyorsan a közösségi médiákban. Ez még rendben is lenne, mert az önállóság és az öntevékenység egy szeletét mutatja be, „magad uram, ha szolgád nincs” jeligére.

A külgazdasági és külügyminiszter szerint 70 millió maszk, védőfelszerelés, lélegeztető gép kerül be az országba. Állítólag hatalmas raktárak nyelték el őket. Ez felvet egy kérdést: tessék mondani, ha már mindezt az adófizetők pénzéből beszerezték, akkor nem kellene nagyon sürgősen (lehetőleg a beszállítást követően rögtön) eljuttatni rendeltetési helyére, a kórházakba, egészségügyi intézményekbe és az önkormányzatokon keresztül a lakossághoz?

Forrás: Civilhetes.net -- internet

Ami a legjobban felháborított – gondolom másokat is, figyelve a közösségi és még függetlennek mondható írott és elektronikus sajtót – az „ágyszám felszabadítási hadgyakorlat” volt. Öreg obsitosként tudom, hogy egy hadgyakorlatot megtartanak, aztán minden visszatér a normális kerékvágásba, és majd csak akkor kerül sor a gyakorlaton begyakorlottakra, ha valóban szükség van rá.

Lassan jönnek az információk arról, hogy ennek az „akciónak” hány áldozata van, főleg a kisebb településeken, a vidéki Magyarországon. Ezzel valószínűleg nem számoltak. A hadgyakorlatokon és a háborúban ezt nevezik „járulékos veszteségnek". De most nincs háború.

Illetve van. A háború most nem csak a vírus ellen folyik, hanem mindenki ellen, aki a jelen kormány hatalmát fenyegeti. Totál kiakadtam azon, hogy míg a környező országokban minden erőforrást a járvány ellen mozgósítanak, addig idehaza van pénz a látványberuházásokra, a soha meg nem térülő vasútépítésre és a „saját kör” kistafírozására.

Hogy van az, hogy érdekes módon különböző – bizonyíthatóan a regnáló hatalomhoz közeli – vállalkozások kereskednek a különböző védőeszközökkel. Hogy lehetséges az, hogy némi alkoholos oldatot a MOL 10 ezer forintos literenként áron árul a benzinkutakon akkor, amikor egy literes validált fertőtlenítő a gyógyszertárakban kétezer forintért (ami így sok) elérhető?

Hogy van az, hogy a kis önkormányzatokra egyre több szociális feladatot tolnak rá, miközben megfosztják őket szokásos bevételeiktől. Erről nyilatkozott az Önkormányzatok szövetségének – egyébként Fideszes - elnöke, aki szerint várható, hogy becsődölnek az önkormányzatok, különösen azok, amelyeknek az egyetlen bevételi forrása az iparűzési adó, ám pont az ottani vállalkozások mennek tönkre, és képtelenek adót fizetni.

Lehetne még sorolni az „érdekes” fejleményeket. Minden esetre most arról szólnak a hírek, hogy a járvány tetőzik május 3-án. Pontos idő még nincs, lehet, hogy délelőtt vagy délután, netán este. A járványnak annyi! Ez amolyan Chuck Norrisos kijelentés. A koronavírus egyszer csak megfutamodik kis hazánkból, mert a válságkezelő törzs, élén a miniszterelnökkel ezt jelenti ki.

Értem én, persze, hogy nem tartható nagyon hosszú ideig a korlátozás, valahogy be kellene indítani a gazdaságot, mert még a jelenleginél is nagyobb katasztrófa fenyeget. Csak azt nem tudjuk, hogy ez milyen alapokon, elképzelések, tervek, szervezeti megvalósítás alapján történik. Ma a miniszterelnök kijelentette, hogy nincs „B” terv, csak „A” terv van a probléma megoldására. Ám, hogy mi a fene ez az „A”-terv, arról egy büdös szó sem esett.

Várom a fejleményeket – mást egyelőre nem tehetek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

VÍRUS VESZTESÉGEINK

Ez a poszt most nem arról szól, amiről a „válságtörzs” napi beszámolói. Azok az emberek többségének adatok, amik lehetnek rémisztőek, lehetnek elidegenítettek (hiszen közvetlenül nem érint), lehetnek elgondolkodtatók: mit kéne tenni és mit nem.

Ez a kis írás most nagyon személyes (vagy talán mégsem). Azt próbálom felmérni magamban – gondolkodni van időm – milyen veszteségekkel számolhatok az elkövetkezendő időben? Hogyan változik meg környezetünk 2020-ban hosszú távon (esetleg a mi életünkben véglegesen).

Az biztos, hogy Radnóti szavaival éljek:

 „Régi szelíd esték Ti is emlékké nemesedtek! / …hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot / ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból?”

Belegondolni se merek, hogy jó sörözőim egyikében mikor fogok újra legurítani egy jó sert, közben hallgatva kedvenc M.É.Z.-emet. Vagy: mikor jön össze megannyi ismerős, hogy HOBO-t hallgassunk a Muzikumban.

Az is biztos, hogy egyhamar megint nem fogok találkozni a barátokkal és megszállott távoli ismerősökkel és ismeretlenekkel a Duna partján, a Hartai szigeten, ahol az őrült hajók versenyére gyűltek össze.

Erre az évre már szinte biztos, hogy számos olyan program marad el, amire fentem a fogam: színházi előadások, egy-egy közösségi program, például a Piknik.

Azt hiszem, mindenkinek – nem csak nekem – csak pótszer a virtuális kapcsolattartás. Persze, beszélünk a családtagokkal, a barátokkal a skypeon, a viberen, telefonon. De ez mégsem az, amikor ott ültök (álltok, ballagtok) egymással szemben, mellett. Még ha egy szó sem hangzik el, akkor is érzed, hogy ott vannak. Érzed az illatukat, a kisugárzásukat, a jelenlét számtalan emócióját.

Az ember – szokták volt mondani – társas lény. Nem sokáig bírja egyedül.  És ez az egyedüllét most nem azonos a magánnyal. A magányból van kijárásod. Ha úgy gondolod, hogy jól megvagy magadban, ez döntés kérdése, be lehet erre rendezkedni, fel lehet vállalni. Ám ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kapcsolataid, nem jársz el otthonról. Megvan a magad kapcsolati hálója, amit kezelsz. Hol kínos alapossággal, rendszerességgel, hol egy kicsit lazábban. De, a lényeg ezekben a személyes találkozás.

És most ez szűnt meg.

Persze megértem én e korlátozások szükségességét, már csak azért is, mert koromnál fogva magam is a „veszélyeztetett” csoportba tartozom. E tudás azonban nehezen írja felül azokat a gondolatokat, amit eddig kifejtettem.

Értem én a sok „jótanácsot” is a különböző közösségi siteokon, a közösségi médiában a kapcsolattartás mikéntjeiről. Ám ez az én korosztályom számára nem napi rutin. A napi teendőkhöz hozzátartozott az egészségügyi sétának is felfogható császkálás a piacon, néhány keresetlen szó az ismerősökkel. Ebből nem marad más, mint a kapkodós bevásárlás – minél előbb letudni – és az iszkiri haza.

A 2020-as év nagy valószínűséggel a kisebb-nagyobb korlátozások éve lesz. Még ha a legszigorúbb előírásokat fel is oldják, az emberek (közük magam is) továbbra is tartani fogják a „társadalmi távoltartás” szabályait. És ez így lesz egészen addig, amíg erre a vírusra ki nem fejlesztik a megfelelő vakcinát, és az el nem jut a társadalom széles rétegeihez, akik ezzel védettséghez jutnak.

Az, hogy ez utóbbi mikor lesz, arra ma még senki sem tud kielégítő választ adni.

Nem marad más: MARADJ OTTHON! Főleg 60 felett!