TUSVÁNYOSRÓL ÉS A REAKCIÓKRÓL

Eléggé kiakadt a magyar szellemi ellenzék Orbán Viktor tusványosi beszédén. Előző postomban én is elmondtam a magamét.

Most inkább arra koncentrálnék, hogy milyen reakciókat, véleményeket szült a beszéd, kinek mennyire lódult meg a fantáziája, ki volt mértéktartó és pontos stb.

Kezdjük a pontos  – talán így is lehet mondani – politológiai és filozófiai elemzésekkel.

Gábor György vallásfilozófus pontos, történetileg, filozófiailag pontos magyarázatokkal zúzta le a populista szöveget. Írása azért is fontos, mert érvrendszere feltárja azt a mögöttes ürességet, amit az egész beszéd sugárzott, azt a valósággal alá nem támasztott ambíciót, amely a miniszterelnököt jellemzi. Igaz ez még akkor is, ha figyelembe vesszük az elmúlt évek európai politikai mozgásait, a szélsőjobb – unióellenes politikai tömörülések – előretörését. Azt azonban figyelembe kell venni ez utóbbiak során, hogy napjainkban ezek a szervezetek (pártok) még nem tartoznak a politika formálás élvonalába. Igaz: bekerültek a nemzeti parlamentekbe, de ettől se Németország, se Franciaország politikája alapvetően nem változott, és az ott élő polgárok többsége is a liberális értékek mellett teszi le a voksát.

Népszerű volt a közösségi médiában a B1 Blog bejegyzése, amely egy olyan magyarázatot közöl, miszerint a magyar miniszterelnök az Európai Bizottság elnöki posztjára gyúr. Az érvelése nagyon logikus, kicsit conteo, de emészthető. Ezzel csak az a bajom: nem hiszem, hogy az unió tagállamainak politikusai olyan mértékben opportunisták, mint ahogy azt az írás feltételezi. Az azonban igaz, hogy a manapság gyakorolt tömegmanipulációs technikákkal talán lehet befolyásolni a választó tömegeket, azonban nem hiszem, hogy a polgári tudatot olyan szintre lehetne süllyeszteni a nyugat-európai országokban, hogy széles körben elismertté tegyék Orbán Viktort.

Az 2019-es uniós választások pedig még messze vannak, addig még az a kevéssé valószínű, ám mégis optimista eset is előfordulhat, hogy a magyar ellenzéki erők képesek lesznek megmutatni magukat és elképzeléseiket a hazai választóknak.

A lényeg, nem kell felülni az orbáni messze mutató elképzeléseknek és jövőképnek. Sokkal inkább arra kellene koncentrálni, hogy minél nagyobb ismertséget kapjanak a valós alternatívát felvázoló gondolkodó elmék.

Ceterum censeo OV esse delendam!

„ELŐTTÜNK ÁLL A SZÉP JÖVŐ”

Ismét Tusványos, ismét messze néző jövőkép.

Forrás: Internet

Miniszterelnökünk a szabadsága előtt még durrantott egy nagyot, amely szinte elveszett a nyár forróságában.

Lassan hozzá kell szoknunk, hogy ha valamit sejteni akarunk országunkat vezető politikusaink szándékairól, akkor szemünket Tusványosra kell vetnünk.

A jövőkép enyhén paranoid, és oly mértékben populista, hogy az már-már minden reális határt átlép.

De vegyünk sorra – ha nem is mindent – a leglényegesebb gondolatokat.

„Azt is nehéz elhinni, ami már megtörtént, nem csak azt, ami történni fog.”

Valóban. Tényleg nehéz elhinni azt, hogy egy magát demokratikusnak tartó kormányfő teljes munkálkodása egy célt szolgált az „elmútt nyócév” alatt, a demokratikus rend lebontását, az általa „illiberális demokráciának” (értsd: tekintélyelvű diktatúra, némi demokratikus mázzal) nevezett Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépítését. Az pedig, hogy még mi történik az elkövetkező években kis hazánkban, arra vannak tippjeim! Ma olvasom például, hogy Orbán Viktor szeretett kollégája Lengyelországban tervezi az „exit-tax” bevezetését, azaz az országot elhagyó befektetők és vállalatok megsarcolását. De a tervezet nem csak a cégekre vonatkozna, hanem azokra a polgárokra is, akik elhagyják Lengyelországot.

A jó példa ragadós, nem mernék mérget venni arra, hogy ezt miniszterelnökünk kihagyja!

A legriasztóbb azonban az a kijelentése, amelyet a „kultúrharccal” kapcsolatban fejtett ki.

„A kétharmados győzelem új korszak felépítésére, kiépítésére kapott felhatalmazás. De a korszak mindig több, mint egy politikai rend. A korszak ízlésvilág, egyfajta viselkedési mód. A korszakot kulturális áramlatok adják, ebbe kell beágyazni a politikai rendszert.”

Ha valakinek – aki csak egy kicsit is ismeri a XX. század történetét – ismerősek lennének ezek a gondolatok — nem téved. Mintha Goebbels legkedvesebb tanítványát hallanánk.  Mint tudjuk nagyon csúnya vége lett a dolognak, egy egész világ fogott össze és vetett véget e gondolatiságnak. Az persze nem tagadható, hogy mostanság egyre többször dugja ki a fejét e zombi a föld alól.

Van élet a globalizmuson túl – jelentette ki nagy önbizalommal.  Hát persze, hogy van, kb. olyan mint Észak-Korea. Nem is értem ezt a kijelentést. Mert feltételezem, hogy a miniszterelnök nem olyan alultájékozott, hogy ne tudná: a modern világ ezer és millió szállal kölcsönösen kötődik egymáshoz, mind a tőke, mind az áruk, mind a munkaerő szabad áramlásával.

Az általa e mondat alátámasztására fogalmazott öt tézisének semmi köze a globalizmushoz, simán hazai belpolitikai, hatalmi szöveg, tulajdonképpen tartalom nélkül. Ugyanis: Közép-Európát nem kell felépíteni, az már megvan a maga valóságában. Nem kell megvédeni a kereszténységet, mert azt nem a politikusoknak kell megvédenie, hanem a hívőknek, parancsszóra ugyanis senki sem lesz jóban az Istennel. A családokat pedig nem a globalizmus ellen kell megvédeni, hanem a hatalomtól, a túlterjeszkedő államtól, amelynek – magát karizmatikusnak tartó – vezetője bele akar szólni azok életébe. A családok védelme a szolidaritáson alapul (kisebb és nagyobb közösségek együttműködésén), semmi köze a globalizmushoz.

Ami pedig az „egy nemzet, egy szavazat” elvét illeti, ez hasonlatos az egykulcsos adóhoz. Mindig az jár jobban, akinek több a jövedelme. Az Európai Unióban a képviselet – bármilyen sajnálatos ez a mai hazai politikai vezetésnek – igazságos, a lakosság lélekszámához igazodik. Az alig 9,5 milliós Magyarország miért is követel magának nagyobb beleszólást a közös dolgokba, mint a 38 milliós Lengyelország vagy a 46,5 milliós Spanyolország — hogy ne a legnépesebb országokat említsük. A döntések minden polgárra vonatkoznak az unióban, így teljesen logikus, hogy a választások és a döntések alapja az a polgári tömeg, amely az adott ország mögött áll.

Az pedig, hogy az európai vezetők alkalmatlanok-e vagy sem, arról nyilatkozni enyhén szólva is bornírt. Az pedig, hogy az Európai Bizottságot úgy aposztrofálja, hogy az nem barátja a szabadságnak — no, erre nincs jelző. Persze, ha figyelembe vesszük az egekig nyúló ambíciókat talán érthető, de ez már, ahogy jó pestiesen mondani szokták: orvosi eset.

Forrás: Internet

Az pedig valamiféle megszállottságról tesz tanúbizonyságot, miszerint „le lehet győzni a liberális elitet”. Ez nem csak azt mutatja, hogy a miniszterelnök nem képes felmérni, hogy az általa – és valljuk be, az Európában is megerősödő szélsőjobboldali pártok és mozgalmak által – képviselt politika messze nincs a politikaformálás fő sodrában.

Milyen jövőkép adódik mindezekből? Arra kell számítani, hogy a magyar politikában folytatódik a hatalom megerősítése, az ellenzék ellehetetlenítése, minden olyan gondolat visszaszorítása, amely az önálló, hatalomtól független, szuverén véleményt fogalmaz meg.

Jön a Nagy Testvér!

Ceterum censeo OV esse delendam!