GYÉMÁNTOS ÚT – VÉGIG MEGYEK RAJTAD ÉN

Forrás: Internet

A „zembereknél” ez a hír nem verte ki a biztosítékot. Nem vonultak sok ezren a parlament elé, hogy kifejezzék felháborodásukat az ellen az arcátlan lopás ellen, ami néhány napja a sajtó fő témája.

A hazudozást ez a hatalom olyan szintre emelte, amely már meghaladja a társadalom (a polgárok) többségének morális értékrendjét. A tények olyan szintű eltagadása, ami ezzel az üggyel kapcsolatos, utoljára a nagy frankhamisítási botrányhoz hasonlít.

Az jelen 1300 milliárdos pénzügyi botrány egyik mellékszereplője – jelenleg az FBI tanúvédelmi programjának kedvezményeit élvezi – cáfolta mindazokat az állításokat, amelyeket a hivatalos propaganda harsog.

De legelképesztőbb az a nyilatkozat, amelyet az ügyészség tett közzé. Ide kell idézni, mert annyira bornírt, hogy minden határt átlép:

„A cikk megjelenése után a Legfőbb Ügyészség azt közölte: nincs tudomása arról, hogy uniós pénzt ilyen módon osztottak volna vissza kormánypárti politikusok részére, és az sem, hogy ilyen összegeket különböző módszerekkel mostak volna tisztára. Az ügyészségnek arról sincs tudomása, hogy az USA igazságügyi hatóságai felajánlották volna a magyaroknak Faidt kihallgatását.”

Na itt most valaki nagyon nem mond igazat.

Első verzió, hogy az USA hatóságai vezetik félre a magyar újságírókat. Ezzel kapcsolatban felvetődik a kérdés: mi érdeke lenne ebben?

Forrás: Internet

A másik verzió: a magyar nyomozó hatóságok egyáltalán nem foglalkoztak ezzel a dologgal. Csak így lehetséges, hogy „nincs tudomásuk róla”. És az ügyészség és a rendőrség nyilván azért nem foglalkozik ezzel a témával, mert letiltották őket.

A hatalom a számára kínos és bűnös dolgokat minden gátlás nélkül hallgat el, dacára az érvényes törvényeknek. Ez persze az „illiberális állam” eszméjéből fakad, ahol a jog nem egy független hatalmi ág, hanem a mindenkori hatalom szolgálója.

Tehát azt éljük meg, hogy a hatalom – minden írott és íratlan – törvény ellenében azt tesz amit akar. Ha ezt végig gondoljuk, nagyon messzire juthatunk. Ezért igazán veszélyes a miniszterelnök március 15-i fenyegetése.

Az pedig, hogy miért nem vet ez az ügy nagyobb hullámokat, az fakad az összeg nagyságából is. Tanult ismerőseim se igen fogják fel ennek az összegnek a nagyságrendjét. Ez már akkora pénz, amit az átlagember azért ereszt el a füle mellett, mert azt hiszi valamiféle költségvetési összeget hall. (És mint tudjuk, nagyon kevesen foglalkoznak az állami büdzsével.)

De valójában könnyű megérteni ezt a nagyságrendet:

Ma kis hazánkban kétmillió 46 ezer nyugdíjas él. A KSH adatai szerint az átlagnyugdíj ma 124 700 forint. Az 1300 milliárdból 10 250 020 esetben lehetne ezt az összeget kifizetni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az összes magyar nyugdíjas féléves járandóságáról van szó!

Ennyit síboltak ki az országból! Ez pedig tűrhetetlen!

Ceterum censeo OV esse delendam!

PISTIKE A LABIRINTUSBAN

(Bárkihez való hasonlóság csak a véletlen műve)

Pistikét egészen kis korában szülei elvitték a vidámparkba, ott is a tükörlabirintusba. Lenyűgözte ez környezet. A sok kicsit- és nagyon görbe tükör egészen mást mutatott, mint az otthoni. Nem volt egy satnya kis legény, mint a fürdőszobában.

A labirintus más mutatott. Hol a válla lett széles, hol magas lett, hol kipocakosodott kissé. Nagyon szerette. Egészen elmerült saját szemlélésében.

Forrás: Internet

A szülei alig tudták kicsalogatni onnan, unos-untalan vissza kellett menni vele a labirintushoz. Máshová már nem is vágyott. Ha volt olyan hétvége, amikor máshová ment a család, hisztizett, kiverte a balhét.

Így aztán a hétvégein – szinte mindig – órákat töltött a tükrök között. Eleinte zavarta, hogy amikor kijött onnan, szembesülnie kellett az otthoni tükörrel és annak valóságával. Abban már egyáltalán nem olyannak látta magát, mint amilyen valójában volt, hanem valamiféle elfajzottnak. Az fürdőszobai tükörben látottak nem tetszettek neki.

Úgy gondolta, az igazi tükrök a labirintusban vannak, azok mutatják meg, hogy milyen erős, daliás.

És lassan kezdett úgy viselkedni, mint ahogy a görbe tükrökben látta magát.  Ez ugyan számtalan kellemetlen helyzetbe sodorta, hiszen a valóság, amiben élt, nem volt tekintettel a labirintusra.

De azért rendszeresen járt – ahogy cseperedett, már egyedül – a vidám parkba. Már megismerték. A pénztáros kérés nélkül adta a jegyet. Tudta: Pistike sehová nem megy, csak a labirintusba.

Az osztálytársai, később a kollégái – mert, ahogy telt az idő, nem szokott le a labirintus tükreiről –, a nők eleinte érdekesnek találták, hogy ebben a jelentéktelen testben milyen ego fejlődött. Ám később elfordultak tőle. Nem értették, miért gondol magáról olyan dolgokat, amik láthatóan nincsenek.

Pistike így került egyre többször összeütközésbe a valósággal és a világgal.

Persze Pistike szerint a világban van a hiba, hiszen az nem látja, hogy ő milyen magas, széles vállú és erős ember. Rendre megpróbálta meggyőzni a hozzá közelieket, hogy valójában rosszul látnak. Néhányan – fő a békesség – elfogadták ezt, és még dicsérni is kezdték.

Ez hiba volt. Ezen felbuzdulva egyre többeket akart meggyőzni, hogy milyen is ő. És megint voltak olyanok, akik ezt elfogadták, azzal az érveléssel, hogy ha mások is elfogadják, akkor biztos így van, Pistike deltás és magas, mi több, erős.

Forrás: Internet

Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb lett a közösség, amely elfogadta Pistike önképét. Már a labirintusba se kellett elmennie, pusztán azokkal kellett söröznie, akik folyvást dicsérték az alakját. Ahogy már lenni szokott, legendák születtek Pistike nagyszerűségéről. E történetek tetszettek neki. Simogatták az egóját. Ha valami kellemetlenség mégis érte, arról azt állította, hogy az irigyei terjesztik azt, azok, akik tönkre akarják tenni, akik képtelenek meglátni benne azt, amit maga magáról terjeszt.

Hosszú évek után egyszer Pistikét – ha már olyan erős és szép – kihívás elé állították. Be kellett neveznie egy súlyemelő versenyre. Gyúrt ő a maga módján. Mindenütt elmondta, mennyit edz, aminek persze a fele sem volt igaz. Eljött a verseny napja. A barátai most is biztatták, drukkoltak (szinte tüntettek).  Mindenkit biztosított a maga legyőzhetetlenségéről, még azt is megengedte magának, hogy az ellenfeleiről becsmérlően nyilatkozzon. Eszébe sem jutott a valóság.

Pisti kilépett a reflektorok fényébe. Élvezte a hangos kiabálásokat, ahogy lépdelt fel a dobogóra. A súlyzó ott terpeszkedett középen, rajta kétszer három hatalmas acéltárcsa. Teátrálisan (hiszen ő szép, vállas, magas és erős) odalépett a vasakhoz. Körülnézett, majd a nagy nehezen begyakorolt mozdulattal leguggolt. Mellére lendítette a súlyt (ehhez még volt valós ereje), azonban megtartani már nem tudta, túl nehéznek bizonyult.  Kibillent egyensúlyából, és a félig felemelt vasak maguk alá temették.

Amikor a segítők lefelé cipelték a súlyosan sérültet a dobogóról, még akkor is – félholtában – azt motyogta: ez csak ellenfeleim összeesküvése, és valójában kilöktem azt a súlyt. Mert én vagyok Pistike a szép és erős.

Ceterum censeo OV esse delandam!

SEGÍTSÉG A VÁLASZTÁSHOZ – FELELŐSSÉGGEL

Megszegem előző bejegyzésben foglalt állásfoglalásom. A magam egyszerű módján mégis csak beszállok a kampányba. Azt hallom a rádióban, hogy az emberek egy jó része nem képes eligazodni a jelöltek között, eldönteni ki a legesélyesebb ellenzéki.

Bár nagyon sokan érvelnek azzal, hogy a világhálón szinte minden információ rendelkezésre áll, onnan lehet tudni, hogy választókerületenként ki indul, melyek a „kamupártok és azok jelöltjei”.

A probléma ezzel az, hogy egy választókerülethez több település tartozik (nem Budapest a világ), és bizony a kisebb falvakban az emberek nem képesek tájékozódni. Nincs internete, csak a kormánymédia elérhető számára, ahol természetesen „csak a FIDESZ” szlogent hallja, látja.

Mi lehet ebben az esetben a megoldás?

Valamikor régen a most regnáló hatalom vezére elejtett egy felhívást: „Mindenki hozzon még egy embert”. Ez akkor működött.

Meggyőződésem, hogy ez a módszer most is működik. Az ellenzékieknek bizony szét kell néznie saját közvetlen környezetében, és lehetőleg a legtöbb embert meggyőzni arról, hogy kire szavazzanak. Lehetne az Orbán-ellenes tömegnek is jelszava: mindenki hozzon még öt embert.

Szíveskedjenek az ismeretségi körben meggyőzni az embereket, hogy el kell menni szavazni, és ha már ott vannak a szavazófülkékben, akkor adják voksukat az ellenzéki jelöltekre.

Ehhez segítséget lehet kapni az alábbi honlapról

Országos Választási Iroda itt egy kicsit legörgetve a lapot, láthatóvá válik egy térkép, amelyen az összes választókörzet megjelenik. Az adott körzetre kattintva látható lesz, hogy kik a jelöltek, és mely pártok állítottak listát.

Vannak még az eligazodást segítő információs websitok, ahol próbaszavazást lehet végezni, ahol különböző elemzések és statisztikák jelennek meg arról, hogy mely jelöltek a legesélyesebbek leváltani a mostani hatalmat.  Elegendő csak beírni a keresőbe: „választás 2018”.

A gondolkodó, tájékozott embereknek megnövekedett a felelőssége. Nem csak saját maguknak kell eldönteni, hogy kire adják szavazatukat, hanem azt is segíteniük kell, akik kevéssé (vagy egyáltalán nem) igazodnak ki napjaink kaotikus kampányában.

Gondolkodó, felelős emberek!

Hozzatok még négy embert!

Ceterum censeo OV esse delendam!

FRUSZTRÁLT MÁRCIUS 15.

Nagyon régen nem írtam. Ez szándékos volt, nem igazán akartam beszállni a választási kampány utolsó heteibe. Nem akartam foglalkozni azzal a problémával, amit sokan sokszor megírtak a nyomtatott és elektronikus sajtóban, amitől „hangosak” a közösségi médiumok: ki, kit győzhet le, mikor, melyik választókörzetben hogyan kell leváltani a kormánypárti többséget.

Lerágott csontnak számítanak az elmúlt napok eseményei is. Mindent (talán) megírtak mindenféle formában.

Találtam azonban egy pillanatot március 15-én, ami – mint cseppben a tenger – megmutatja azt, hogy miért, és hogyan jutottunk ide.

Az Index közzétett egy videót. Érdemes megnézni, mindössze másfél perc. Ez a kis jelenet megmutatja, hogy miért tartunk itt, és tanúi lehetünk annak, hogy valakin elhatalmasodik a lefojtott de ja vou érzés.

A békemenet szervezői és résztvevői is jócskán túl vannak harmincas éveiken. Így aztán elég sokat tudnak, tapasztaltak az 1990 előtti időkből, annak szerves résztvevői voltak. Ismerték a diktatúrát – és valljuk már egyszer be, legalább magunknak –, és ki is békültek vele.

Szinte már hallom az ellenzők véleményét, hogy mennyi volt a nyílt és bújt ellenállás a Kádár-korban. Persze voltak olyanok is! Elenyésző kisebbségben. Azokat meg szinte személyesen ismerték az „elvtársak”. Szokjunk már le arról, hogy városi legendákat gyártunk a saját nagyszerűségünket és bátorságunkat bizonyítandó.

A képen látható személy – úgy ránézésre 60-65 körül lehet – tehát bőven volt ideje megtapasztalni az életet a szocializmusban. Nyilván maga is részt vett ifjú korában a KISZ által szervezett „Három Tavasz Akcióban”, amikor az ifjak március 15-re, március 21-re és április 4-re emlékezve vonultak fel a Dózsa György úton. Arra a zenére, amely most is szólt a Szolidaritás színpadáról az Alkotmány utca sarkán.

El tudom képzelni, hogy futott végig benne a felismerés, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz, mint amit már egyszer átélt a ’70-es évek elején.

És amikor ez a gondolat végigfutott rajta, láthatók a reakciók, elönti az indulat. Hiszen felidézték az ifjúságát, amit oly gyorsan lehetett megtagadni, elhallgatni 25 évvel ezelőtt és azóta is. De most hirtelen megelevenedett. A módszerekben, a hatalom gyakorlásában, a „felsőbbség” feltétlen tiszteletében.

És rájött, hogy ugyanolyan alávetett, mint volt korábban.

Etetik ellenségképpel, etetik nacionalizmussal. De már nem a kádári szlogennel: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, hanem a legrosszabb 1933-as náci szöveggel. (Lásd a videót és vesd össze Orbán Viktor beszédének részletével a 17. perctől)

Ez pedig untig elegendő, hogy frusztrált legyen és kiordítsa magából:

A  KURVA ÉLETBE!

Ceterum censeo OV esse delendam!