TURIZMUS Ó… PRÁGA VS BUDAPEST

Régen nem írtam már megint, de mentségemül szolgáljon, hogy nem igazán foglalkoztam a hazai eseményekkel távol a határtól.

Prágában töltöttem az időm, évszázados műemlékek, szép házak, jó sörözők között egy élhető városban.

Ne várjon most tőlem senki részletes útleírást, a szokásos áradozást a Hradzínról vagy az Óváros szépségeiről. Hagyjuk azt a turisták vad fehér törzsére, amelyik egy Baedeker nevű istent imád.

Foglalkozzunk inkább azzal, amit a nyitott szemű turista észrevesz, és amitől elgondolkodik, hogy bizonyos dolgokat miként lehet hatékonyan és ésszerűen csinálni, mi az, amiből tanulni lehet (persze, csak, ha akarunk).

Szerző felvételei

Kezdjük a közlekedéssel. A villamos közlekedés és hálózat Prágában legendás. A villamosok kb. 30-50 másodpercenként követik egymást (sokszor a fonódó hálózaton még sűrűbben, féktávolságra követik egymást) Ha nem ragaszkodunk egy meghatározott járathoz (főleg a belvárosban, ahol csak egy-két megállót akarunk utazni) bármely számúra felkapaszkodhatunk, majd leszállhatunk, és a másikkal folytathatjuk utunkat. Ezt az teszi lehetővé, hogy a jegyek nem egyszeri felszállásra jogosítanak, hanem időhatárhoz kötöttek. A 24 CzK-ba kerülő jegy 30 percig érvényes, a 35 CzK-s másfél óráig. (De az utazók vehetnek 3-5 napos bérletet is. Ez általában csak akkor éri meg, ha szállásunk viszonylag távol esik a belvárostól és a látnivalóktól, és lusták vagyunk sétálni, gyalogolni.) Három metróvonal szolgálja a gyors közlekedést, ezekkel is el lehet jutni a híresebb helyekre.

De magam jobban szeretek sétálni, nézelődni, felfedezni a várost.

Szállások. Természetesen itt is megtalálhatók a patinás, a századfordulón vagy a századelőn épült híres szállodák. Ám ezek a „hátizsákos és kispénzű” vendégeknek szinte megfizethetetlenek. Ám nem messze az óvárostól, Prága „újváros” részében számos régi bérházat alakítottak megfizethető három vagy négycsillagos szállodává. Ezek minden igényt kielégítenek, tiszták, rendezettek.  Prága egyik bevezető útpárján (ez a nemzetközi 51-es út és a cseh 1. számú út városi bevezető része, áthalad a városon a főpályaudvart is érintve) a Legerován és a Sokolskán egymást érik a szállodák néhány száz méterre a Vencel tértől és apályaudvartól.

Napjainkban is látni, hogy fokozatosan alakítják át ezeket az öreg – a múlt század elején, az 1800-as évek végén épült – lakóházakat szállodává.

A prágai városvezetés bizonyára felismerte, hogy bevételeit jótékonyan növeli, ha minél több vendégnek nyújthatnak szállást.

Elképesztő a turisták mennyisége. Ha valaki sétált már a budai várban egy nyár végi hétvégén, és látta a Várpalota és a Halászbástya környéki tömeget, akkor el tudja képzelni, hogy ennek többszöröse van jelen egy időben Prága különböző helyein. Egy hétköznapi délelőttön szinte mozdulni sem lehet a Károly-hídon, de ha valaki azt hiszi, hogy este változik a helyzet, téved.

A legérdekesebb a helyzet a Hardzínban.

A várba elég komoly belépőt kell fizetni. Ha minden látnivalót meg kívánunk látogatni (ehhez legalább két nap kell), akkor az „A” túra jegy 65 éven felülieknek 175 CzK (appr. 2200 Ft), a fiatalabbaknak 700 CzK (8750 Ft.). A belépők két napra érvényesek, de belépésre az egyes helyekre csak egyszer jogosít.

A belépéskor biztonsági ellenőrzés van, és az egész Hradzínban jól látható a biztonsági erők jelenléte. Igaz ugyan, hogy a Köztársasági Elnököt és hivatalát nem zavarja a sok tízezer turista jelenléte, a miniszteriális Mercedesek lassan és csendesen kerülgetik a csoportokat.

Itt indult meg az agyam: ilyet elképzelni az éppen átalakítás alatt álló várban, ahová rettegő miniszterelnökünk kíván költözni, szinte elképzelhetetlen.

Elképzelhetetlen az is, hogy a Budapest városvezetése olyan intézkedéseket hozzon, amivel a bulinegyed tényleg azzá alakítható, ami. Nem azon kell gondolkodni, hogy miként korlátozzák a vendéglátó helyek forgalmát, hanem azon, milyen ösztönzéssel lehet a lepattant belvárosi bérházakat – amelyek lakóinak se ereje, se forrása a házak felújítására – mely módszerekkel lehet hasznosítani úgy, hogy az a jelenlegi (többnyire kényszer) tulajdonosok is jól járjanak, és a beruházók is megtalálják számításaikat.

Így aztán a ma vitatott „bulinegyed” valóban azzá válhat, ami vonzza a turistákat, bevételt termel a fővárosnak és kevéssé lesz zavaró tényező, mint napjainkban.

Egy előnye kétség kívül van a cseh fővárosnak: nem dúlta fel a háború. Nagy rombolások nem voltak a városban, így maradhattak meg csodálatos – főként szecessziós és jugend stíl épületek, amik meghatározzák a várost.

És még egy, nem látható, de érezhető (benne van a levegőben): Prága polgárosultsága. Történelméből fakad ugyan, a sok alávetettség ellenére mégis meg tudta őrizni a korai kereskedővárosból kialakult polgári mentalitását. (A legjobban a sörözőkben lehet érezni ezt a feelinget)

Ahogy Hasek írta:

„Ne lőjenek, itt emberek vannak!” A mai napig ki van írva a Kehely falát díszítő grafikákon.

A városnak láthatóan van „gazdája”.

Megőrzik az értékeket. Mindenhol szorgosan folynak a felújítások.  A Vencel-teret lezáró Nemzeti Múzeumtól az Óváros Óratornyáig mindenhol a rekonstrukció munkálataival találkoztam. Mindez Uniós pénzből, ahogyan azt a plakátok tanúsították.  (Valószínűleg nem lopták el a kapott összegek felét.) A felújítások, rekonstrukciók híven megőrzik az eredeti állapotokat. 
Még arra is futja, hogy különböző modern műalkotásokkal díszítsék a közösségi tereket. Ennek egyik legjobb példája Cerny Kaffka szobra, vagy az Óváros főterén az ülő ördög.

De ami még ennél is érdekesebb, hogy a már korábban említett villamos hálózaton a legkülönbözőbb szerelvények közlekednek (felújítva), és ez is külön bájt ad a városon belüli utazáshoz.

Nagy valószínűséggel ott is dolgozik a korrupció ördöge (szobra látható), de az utcai plakátokon látszik, hogy a politikai pártok komolyan fellépnek ellene.

Az egyik legérdekesebb megoldás a főpályaudvar környéke. Itt a város teljes egészében figyelembe vette a városi átmenő közlekedés, az érkező utasok és a tömegközlekedés igényeit. A régi főpályaudvarhoz – amelynek szecessziós épületét éppen napjainkban újítják fel eredeti állapotában – szint alatt csatlakozik egy hatalmas utas terminál, ahová a metró is befut. Ebben a komplexumban minden megtalálható, amit csak kívánhat az utazó: éttermek (hagyományos és gyors), kávézók, üzletek, szupermarket, utazást kiszolgáló jegypénztárak, elektronikus tájékoztató táblák. Szóval szervesen kapcsolódik egybe a városszerkezet, a hagyományos és modern építészet a változó igényekkel.

A képet mindenki hasonlítsa össze a hazai valósággal.

Ez a megoldás akkor igazán drámai, amikor az utazó megérkezik a Keleti-Pályaudvarra, ahol a hat órával korábbi helyzethez képest balkáni állapotok fogadják az utazót: kosz, lepusztultság és igénytelenség. Ehhez már csak annyit kell hozzátenni, hogy a Hamburgból Budapestig közlekedő EC expresszen a szobi állomástól kezdve már nem mondják be három nyelven, hogy éppen hol áll a vonat, és mi lesz a következő megállója, az utasok nem tudják hol járnak. Ezt még fokozza, hogy a vonatot a Keleti egyik legkülső vágányra irányítják, Volt utas, aki arra várt, hogy a vonat megérkezzen, mert nem akarta elhinni, hogy már befutott. Csak a felszálló pályamunkás látványára vette tudomásul, hogy mégiscsak Budapesten van.

Szóval a főváros vezetésének a sok hezitálás és okoskodás helyett azt ajánlanám, hogy menjenek el konzultálni a cseh kollégáikhoz, és kérjenek tanácsot arról, hogy miként is kellene (kellett volna) csinálni a sikeres várost. Ugyanakkor kezdték a rendszerváltás, mint mi. Sőt még közrejátszott a volt Csehszlovákia felbomlása is. Tehát bő két évvel később kezdték az önállóságot, mint mi, mégis fényévekkel járnak előttünk. És ez nem csak „gazdasági erőforrások” kérdése, hanem a felelősségteljes gondolkodásé.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÉN VAGYOK A VÁLASZTÓ!

Megtanultam, hogy az első indulatból véleményt mondani általában nem helyes. Ugyanígy vagyok most is. Kétszer is nagyot nyeltem az elmúlt napok eseményeinek kommentálása előtt.

Pontosabban nem is akarom én kommentálni mindazt az impotensséget, amelyet manapság a különböző ellenzéki csoportok bemutatnak. Nem érdemes, megtette már ezt helyettem jó néhány politológus, megmondóember, kommentelő.

Álljunk elő valami mással.

Játsszunk el a gondolattal, hogy mit szólnának a jelen ellenzéki pártok vezetői ahhoz, ha az elégedetlen választópolgárok nevében (minden felhatalmazás nélkül, de a józan észre hivatkozva — lehet, hogy ez nem túlzottan demokratikus, de végtére is, egy gondolatkísérletről van szó) meghívnám őket egy kies helyre, egy kis egyeztetésre. (Nem kocsmába, mert arról tudjuk, hogy a borotválatlan, légvárakat építő értelmiségiek gyűjtőhelye.)

Tisztázzuk a szerepeket: a választó az az ember, akinek a kegyeiben kell járniuk a pártoknak. Ugyanis a választók azok, akik elvárásaikat a pártokon keresztül juttatják el a törvényhozásba, hogy ott érdekeiket és értékeiket képviseljék.

A pártok nem magukért vannak (nem azért, hogy politikusaikat zsíros, vagy kevésbé jövedelmező, de még mindig biztos megélhetéshez jutassák), hanem választóik képviseletére szerződtek, választóik felhatalmazása alapján, és azok fizetik őket! (tagdíjaikkal, adóikból fizetett pártfinanszírozással)

Ha a szerepeket tisztáztuk, akkor kiviláglik, hogy a pártoknak a Választókat kell képviselnie. A választóknak vannak pártjaik, és nem a pártoknak választóik. (Pedig mostanság ezt harsogja a média.)

 

Forrás: Internet

Szóval kedves (tisztelt, nem tisztelt, szimpatikus vagy utált) pártvezetők!

A választó első kérdése: Valóban meg akarják dönteni a jelen kormányzatot, ahogyan azt az ország választóinak egy jelentős része (a kb. 7,5 millió választópolgár több mint fele) akarja?

Ha az Önök válasza egységesen igen, akkor vegyék tudomásul, hogy nincs más lehetőségük, mint az, hogy megegyeznek.

De ennek a megegyezésnek a mikéntje sem mindegy! Mert a választó érdekes személyiség! Nem érdeklik a kicsinyes egyéni ambíciók, nem érdeklik a „pártok egyéni stratégiái”. Egyet vár el: a változtatást és az eredményeket!

Ha azt tapasztalja, hogy az együttműködés valami ködös, vagy egész egyszerűen idejétmúlt sértődöttségen, nem igazán támogatott „elvi” problémákon fut zátonyra, akkor bizony megvonja a támogatását. Így aztán az egyénieskedésen és a probléma fel nem ismerésén alapuló „stratégia” eleve kudarcra van ítélve.

A választó elvárja a pártoktól, hogy komoly tét esetén emelkedjenek felül saját – sokszor kicsinyes – érdekeiken, és szolgálják a nagy közös akaratot (jelen esetben az Orbán-kormány eltávolítását).

 

A szerző fotója

Mindezek alapján:

Tisztelt Pártvezetők: MSZP, DK, LMP, PM, Együtt, MOMA, Momentum!

A választók kívánsága jelen politikai helyzetben: mind a 106 egyéni választási körzetben jussanak megállapodásra a közös – győzelemre esélyes – jelöltekben.

Ne hablagyoljanak „közös listáról”, mert annak elkészítése kb. olyan, mintha Bábel-tornyát akarnák újjáépíteni. De közös listára nincs is szükség, mert adják meg a választóknak a szabadságot, hogy a közös jelöltek mellett arra a pártra adják listás szavazatukat, amelyet preferálnak.

Az a párt pedig, amelyik nem lenne képes a listaállításra, annak bizony viselnie kell annak ódiumát, hogy programja nem nyerte el az választók támogatását.

Az, hogy ettől ódzkodnak az ilyen listától, mert esetleg kiderülne, hogy a saját maguk által képzeltekhez képest más eredményt kapnak — ez bizony benne van a pakliban. Már csak ilyenek vagyunk mi választók.

Szóval Tisztelt stb. pártvezetők!

Értsék már meg, hogy nincs más választásuk: egymás mellett, egymással összefogva, sok-sok kompromisszummal kell dolgozniuk. Nem járható út az, hogy „gyertek velem, majd megmondom, mi legyen”!

Ha nagyon nem szeretitek egymást, az most teljesen másodlagos! Veszekedni ráértek majd akkor, ha megnyertétek a választást (a mi támogatásunkkal), és helyreállítottátok az ország demokratikus működését, az alkotmányosságot, a törvényhozást, a demokratikus intézményrendszereket, a normális élethez való körülményeket.

Ezt vegyétek tudomásul, mert ha nem teszitek, ezzel a jelen hatalmat betonozzátok be az elkövetkező két-három ciklusra, Ti meg mentek a lecsóba!

Ceterum censeo OV esse delendam!

KÖZÖS LISTA VAGY KOORDINÁLT JELÖLTÁLLÍTÁS?

Hallgatom reggel Tóth Zoltán előadását jelen választási törvényünk aránytalanságairól és igazságtalanságairól (egyes szavazatok kétszeres értékéről). Egyre jobban kialakul az a véleményem, hogy a jelen ellenzéket semmi sem mentheti meg az együttműködéstől, ha tényleg komolyan gondolják, hogy a mai hatalmat el akarják zavarni, visszaállítani a tényleges polgári demokratikus (liberális) állami berendezkedést.

Bár a szakértő több változatot (mint jogi lehetőséget) vázolt fel: közös választási párt létrehozását, koordinált indulást, közös indulást. Egy a lényeg: összefogás nélkül leválthatatlan a FIDESZ, és a mai választási törvény előírásai szerint, ha a választópolgárok nem elég aktívak, az is a regnáló hatalomnak kedvez. Tóth Zoltán szerint minél többen vesznek részt a szavazáson (nagy részvételi arány), annál nagyobb lehet az esélye az ellenzék győzelméhez.

Botka László ugyan úgy nyilatkozott, hogy az a fajta koordinált indulás, amiről a DK beszél az a modell nem létezik.

Most függetlenül attól, hogy mi Botka László személyes ambíciója, vizsgáljuk meg a lehetőséget magát, miként lehetne mégis megszervezni a koordinált együttműködést.

Először is vegyük számba azokat a demokratikus pártokat, amelyek politikai célja a mostani kormány leváltása. Ezek közé soroljuk az MSZP-t, a DK-t, a PM-et, az LMP-t, az Együtt-et, a MOMA-t és a Momentumot.

Mindegyik párt ragaszkodik ahhoz, hogy önállóan méresse meg magát, és önálló jelölteket állítson.  Azt azonban tudjuk, hogy ha egyenként indulnak a választáson, annak az eredménye az lenne, hogy a pártok egyenként még jobban ellehetetlenülnének, és a FIDESZ még az eddiginél is nagyobb arányú győzelmet aratna. Ha ezt a választópolgárok többsége el szeretné kerülni, úgy rá kell kényszerítenie a saját pártját arra, hogy működjön együtt a többivel.

Tételezzük fel azt az ideális állapotot, hogy a fent említett pártok hallgatnak a „jó szóra”, pillanatnyi érdekeiket alárendelik a nagy közös célnak. Mit is kellene csinálniuk?

Az alaptétel az, hogy ha valamely párt (vagy szövetség) képes az egyéni mandátumok 40 százalékát megszerezni, azzal olyan pozícióba kerül a parlamentben, hogy biztos többsége, esetleg kétharmada is lehet.

Adott 106 egyéni körzet. Ezek közül 30 körzetben akkor is a FIDESZ győz, ha piros hó esik. Az előretörő Jobbiknak is van 5 olyan körzete, ahol igen nehéz lehet legyőzni. De mindez paradox módon a koordinált jelöltállítást erősíti. Ugyanis a választási törvény előírásai szerint, ahhoz, hogy egy párt országos listát állítson, úgy 27 körzetben (9 megyében) kell jelöltet állítania. Ez nem okozhat problémát egyetlen demokratikus pártnak sem.

A fenti számok alapján marad 71 OVK, ahol koordinált jelöltet kell indítani, olyat, aki megnyerheti az egyfordulós választást.

És itt kell jönnie az okos kompromisszumok tömkelegének. Először is. minden – az együttműködésben résztvevő – pártnak nyolc olyan jelöltet kell állítania, aki mandátumhoz jut az egyéni választáson. Ez egyben biztosítja azt is, hogy minden résztvevő pártnak legyen frakciója a parlamentben.

Ez azt is jelenti, hogy 56 választási körzetben megegyezhetnek a pártok a jelöltekben. A fennmaradó 15 körzetben, a koordinációban résztvevő pártok közvélemény kutatási eredményeik alapján osztoznának.  

A választási körzetek jelöltjei pártok szerint

MSZP                    8 + 5 = 13 választási körzet

DK                         8 + 3 = 11

Együtt                    8 + 1 =  9

LMP                       8 + 2 = 10

PM                         8 + 2 = 10

MOMA                  8 + 1 =  9

Momentum            8 + 1 =  9

Összesen:              56+15=71

Az egyéni jelöltek koordinált indítása esetén a választópolgár a listás szavazatát arra a pártra adhatja, amelyet személy szerint legjobban preferál. Így az együttműködő pártok láthatják, hogy mekkora a valós támogatásuk.

Az országos listára leadott szavazatok bővítik a mandátumok számát. A részvételi aránytól és a szavazatoktól függően – 2016-ban a Választási Bizottság nyilvántartása alapján a választópolgárok száma 7 997 988 fő, ideális eset lehet, ha ezeknek a 70 százaléka részt venne a választásokon – az együttműködésben résztvevő pártok összes mandátumának száma elérheti a közel kétharmadot.

Persze ebben a modellben benne van az a „veszély”, hogy az MSZP önmagában nem nyeri el a mandátumok 51 százalékát, és nem alakíthat egyedül kormányt, hanem koalícióra kényszerül.

De ez a koalíciós kényszer abban az esetben is megvalósul, ha közös listát állít, vagy választási pártot alapít.  Úgy vélem Botka László ellenérzései ez ügyben innen fakadnak.

A koalíció alakítása persze fáradságos és sokkal munkásabb koalícióban kormányozni. De az ország jövője sokkal fontosabb annál, mintsem azon elmélkedni, hogyan lehetne a dolgok könnyebbik végét megfogni.

Ugyanígy a kampány is sokkal több energiát igényelne, hiszen meg kell magyarázni minden egyes választási körzetben, hogy ki az a személy, aki a koordinált jelölt, és miért kell arra szavazni, és hogyan szavazzanak a polgárok a pártok listáira.

Nem könnyű a feladat, de megoldható! Eleve lesöpörni egy valós sikerrel kecsegtető lehetőséget „több mint bűn, ez hiba”!

Ezt kellene minden demokratikus pártnak megfontolnia!

Ceterum censeo OV esse delendam!

2001. SZEPTEMBER 11. ÜRÜGYÉN

Forrás: Internet -  proalba.ro

Kétségtelen, hogy a fejlett világban végrehajtott legnagyobb terrortámadás fűződik Osama Bin Laden és az Al Kaida nevéhez. Az ikertonyok elleni New York-i támadás megváltoztatta az új évezredet.

Egy olyan politika vette kezdetét, amely előre vetítette napjaink kríziseit. Most már 16 évvel az események után el kezdhetünk gondolkodni azon, hogy a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – megfelelően reagált-e a kihívásra. Lehetett volna más válasz a terrorszervezet csapására?

A kérdés persze így történelmietlen.

Amerika elkezdte a támadást Afganisztánban, ami sok évvel később az Al Kaida vezérének halálához vezetett 2011. május másodikán Pakisztánban.

Igaz ugyan, hogy közben az USA megtámadta Irakot is, eltávolítva Szaddam Huszeint a hatalomból. Az Iraki vezetőt 2003. december 13-án – búvóhelyén – fogták el az amerikai csapatok.

Az új iraki kormány és bíróság végül három évvel később ítélte halálra a volt diktátort több emberiesség és környezet elleni bűntett és tömeggyilkosságok vádja alapján. 2006. december 30-án hajtották végre az ítéletet.

Ekkor az USA kétfrontos harcot vívott – kisebb, hatékony erőkkel és az afgán törzsek egy részének támogatásával folytatott harcot a tálibok ellen, míg közben elindította az iraki akciót is.

Mindennek az lett a következménye, hogy végül sehol sem tudta elérni a politikai célt.

Afganisztánt nem tudta a mai napig sem stabilizálni – hiába vonta be szövetségeseit –, és a Közel-Keleten pedig olyan hatalmi vákuumot hozott létre, amely – pontosan az amerikaiak fellépése ellen kialakult iszlám tiltakozás erősödésével – megalapozta a szélsőséges dzsihadista erők előretörését és az Iszlám Állam fellépését.

Forrás: Internet 

Ez utóbbi 2014-re jelentős területeket foglalt el Irak és a közben gazdasági és politikai válságba merülő Szíria területén.

Mindez nem lett volna fenyegető, ha közben 2011-ben nem söpör végig Észak-Afrika arab államain és a Közel-Kelet több államában (Tunézia, Algéria, Jordánia, Egyiptom, Jemen, Líbia, Szíria, Mauritánia, Szaúd-Arábia, Szudán) az „Arab tavasz”.

Így gyakorlatilag instabil politikai helyzet jött létre a térségben, ami mind a mai napig tart. Ez a politikai zűrzavar erősítette meg az IÁ-t, és tette lehetővé, hogy rémuralmat építsen ki az iszlám országokban, saját szélsőséges nézeteit és életmódját kényszerítve az ott élőkre.

Forrás: Internet - Magyarhírlap.hu

Az elmúlt másfél évtized környezeti változásai (sokáig tartó aszály) és a fent említett politikai változások ösztönözték a térségből való elvándorlást. A politikai és vallási, valamint háborús üldözöttek tömegesen hagyták el a térséget. A legtöbb menekültet Törökország és Jordánia fogadta be, ám a 2010-es évek közepére mindkét országban lassan tarthatatlanná vált a helyzet. (A mellékelt linken olvashatunk az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság adatairól. Az adatok akkor is drámaiak, ha 2012-es adatokról beszélünk.)

Egyre kevesebb szó esik arról, hogy a menekültek (háborús övezetből menekülők és a kilátástalanság ellen elvándorlók) nagy száma kulturális sokkot okoz az európai társadalmakban.

Huntington már az 1990-es évek végén foglalkozott azzal a problémával, hogy a nagy kultúrák miként viszonyulnak egymáshoz. Ez jelenik meg napjainkban (kicsiben!?) az európai valóságban. A más kultúrában felnőtt, más kultúrát valló, más nyelvet beszélő, más viselkedési normát követő emberek tömeges megjelenése értetlenséget, frusztrációt és félelmet vált ki a társadalmak egy részében. Ez igen nehezen kezelhető politikai eszközökkel.

De nehezen kezelhető a probléma a menekülők részéről is, hiszen olyan körülményekhez kell igazodniuk, amely számukra teljesen idegen, sőt a befogadó országok hétköznapi szokásai ellentétesek vallási előírásaikkal és a maguk szokásaival.

Mindezt azzal elintézni, hogy alkalmazkodjanak a befogadó társadalmak szabályaihoz, igen leegyszerűsített magyarázat. Ugyanis ez azt is jelenti, hogy a menekülő (befogadott) mondjon le identitásának egy részéről. Ennek kikövetelése elég bizarr, mert mindenki gondoljon csak bele: fordított helyzetben miként reagálna arra, hogy alapvető kulturális alapjairól (mindennapi szokásai, vallási rituáléi, családi élete, öltözködése stb.) kellene lemondani?

A politika persze a már említett frusztrációt és félelmet a saját hatalma fenntartása érdekében eltúlozza, és erősíti.

De azért gondolkodjunk már el azon, hogy ha valamit rosszul csináltunk a múltban, abból nem következik az, hogy ehhez feltétlen ragaszkodnunk kell!

Ceterum censeo OV esse delendam!