ATHÉN ÁRNYAI

Parádés – már kinek tetszik az efféle látványosság – záróünnepséggel tegnap véget ért az Úszó világbajnokság. Aztán jött a másnap.

 Ma derült ki, hogy nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Az évi egymilliárdot felemésztő fenntartási költségek elriasztják a főváros, a XII. kerület önkormányzatát és a Magyar Úszószövetséget is — joggal. Nincsenek meg a források ezeknél a szervezeteknél a folyamatos működtetésre.

Az pedig csak egy álom, hogy azt rentábilissá lehessen tenni.

Persze, aki csak egy kicsit is tanult számtant (nem matematikát, az egy másik, magasabb szint), az rájöhet magától is, hogy nincs ember kis hazánkban, aki olyan belépődíjat fizetne egy kis úszásért, amiből fedezni lehetne a fenti összeget.

Csak a példa kedvéért: 1000 millió osztva 365-el, az egyenlő 2, 739 millióval. Azaz a napi költség ennyi.

Ha azt feltételezzük, hogy akár 2000 fő látogatja a naponta az Arénát, akkor a belépőknek 13 695 forintba kell kerülniük, hogy a fenntartási költséget kitermeljék. Ennyiért ma nincs fizetőképes kereslet a szolgáltatásra.

Ha pedig ennél lényegesen kevesebb lesz a belépő, akkor az uszoda folyamatosan deficites lesz, és a fenntartónak állandó veszteséget okoz, aminek a pótlására ma nem látszik forrás.

Mai tudásunk szerint – még ha az állam belenyúl költségvetésébe és folyamatosan finanszírozza azt – az uszoda jövője legalább is kétséges.

Igaz ugyan, hogy a FINA már döntött arról, hogy az EB-t is itt rendezik, de ez nem nagyon vigasztalhatja az adófizető állampolgárt.

Ne legyenek kétségeink: nem csak a felépítését fizették a zsebünkből, hanem a fenntartást is mi álljuk, függetlenül attól, hogy tudunk-e úszni vagy nem.

Feldereng Athén árnya: a sok-sok milliós költséggel felépült létesítmények lassan az enyészetté lesznek.

És majd hasonló sorsra jutnak a stadionok is.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENKINEK AGYÁRA MENT A HŐSÉG?

Az elmúlt két hét eseményei joggal vágták ki a biztosítékot minden gondolkodó embernél.

Forrás: Internet

Az egésznek a zanzája az lehet, hogy másfél millió honfitársunk, aki hittel csüng miniszterelnökünk minden megszólalásán és a FIDESZ kormány intézkedéseinek bornírtságán, joggal dőlhet hátra retró kanapéján, feltéphet egy csomag chipset, kipattinthat egy doboz Matolcsi-rokon féle sört, és ellazulva készülhet a jövő évi választásokra.

Az ellenzék ismét tanúbizonyságát adta teljes inkompetenciájának. Azzal, hogy Botka leárulózta az MSZP frakció tagját, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökét, teljesen elbizonytalanította még a biztos pártválasztónak számító MSZP-seket is.

Különben is, ahány párt van a demokratikus ellenzék oldalán, annyiféle elképzelés uralkodik, és mindegyik meg van győződve arról, hogy csakis ők azok, akik tudják a „tutit”, és kezükben van a bölcsek köve.

Hogy mennyire nincs, bizonyítja az is, hogy komoly kommentárokat nem váltott ki az ellenzéki oldalon a miniszterelnök tusványosi beszéde. Inkább foglalkoztak (és foglalkoznak) a fütyüléssel nemtetszését kifejező hölggyel. Semmi ésszerű cáfolat, semmi korrekt válasz az ott elhangzottakra. Ez jelentheti azt, hogy nem törődnek vele („Bolond likból bolond szél fúj.”), de azt is, hogy nincs meg a megfelelő érvrendszer és kompetencia a válaszra (az meg szomorú). Hogy Rezsi Szilárd legutóbbi megnyilatkozásait már ne is említsem!

Bármennyire is támogatható és szimpatikus a kis pártok napvilágra került programja (Lásd.: Karácsony Gergely programját, vagy a DK jövőképét, Bokros Lajos modernizációs elképzeléseit, idesorolva a Momentum még nem létező elképzeléseit is.) egy valami kiderült: az összefogás  kérdése kisebb esélyű, mint 2014-ben.

Márpedig a kis pártok támogatottsága sok esetben még arra sem elég, hogy a parlamentbe kerüljenek, kormányalakításra meg végleg nem.

Adott tehát a kérdés: Mit akarnak az ellenzéki pártok?

Valóban le akarják váltani a mostani rezsimet, vagy csak alibi politizálást folytatnak?

Hajlandók-e megfelelni a választóik és támogatóik elvárásának, azaz képesek-e levezényelni a kormányváltást, vagy csak alibi tevékenységet folytatnak?

Hiába egy-két értelmiségi kétségbeesett törekvése, hogy jobb belátásra bírják a politika szereplőit (a pártokat), ha azok szembe mennek saját támogatóik elvárásával.

Ebből bizony – hacsak nem állnak elő valamiféle koherens, támogatók és a bizonytalanok számára érthető és követhető programmal – nem lesz kormányváltás.

Ha pedig nem lesz, úgy arra lehet számítani, hogy a mostani hatalom itt marad a nyakunkon akár még egy évtizedig. Persze mondhatják erre az illúziókat ringatók, hogy ugyan már: 2020-tól majd jön az uniós fekete leves, a támogatások jelentős csökkentése, amit nem lesz képes kezelni a mostani kormányzat.

Ne legyenek illúzióink: kezelni fogják majd a problémákat. ha nem is a gyökereiknél, hanem a felszínen, főleg propagandával. Így aztán a jó magyar választó újra hallhat majd csodákról, önállóságról, nemzetről és hazáról, a bennünket támadó külső erőkről. Majd megint kérik az áldozatunkat! Csak azért, hogy egy korrupt, és ostoba hatalom megtartsa státuszát.

És majd lőn! A stabil másfél millió – elvarázsolva a vezér nyelvöltögetésétől – újra hozsannázni fog saját életkörülményei ellehetetlenítéséhez.

Persze, mindezt meg lehetne előzni. Csak ahhoz az kellene, hogy a demokratikus ellenzék hagyjon már fel kisstílű, saját érdekeit mindenek fölé helyező politikájával és egyetlen, de a legfontosabb kérdésben megegyezve – elzavarni a korrupt csürhét –, letegyen már végre az ország nyilvánossága elé egy korrekt politikai elképzelést.

Lehet, hogy nagyon sokat kívánok, de másképp nem megy!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MIÉRT OLYAN A BALOLDAL — AMILYEN?

Választásokra készül az ellenzék, és a legnagyobb problémája, hogy nem képes annak a választói tömegnek a megszólítására, amely biztosítaná esetleges győzelmét, a jelenlegi hatalom kiakolbólintását.

Ez így egyszerű megfogalmazás. De azért érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy az alapvetően elégedetlen társadalom miért is olyan passzív? Mi okozza azt, hogy nem vevő az olyan hívó szlogenekre, hogy „fizessenek a gazdagok!”. Hofi szavaival: „az is hülye, aki erre kardot ránt!”
Ugyanis nem old meg semmit, esetlegesen azt éri el, hogy leváltja a tolvaj hatalmat, meggátolva a további fosztogatását a költségvetésnek. (ez persze nem kis dolog.) Ám ahhoz, hogy valóban átütő eredményt érjen el, ez kevés.

A probléma gyökere – szerintem –sokkal összetettebb, és nem csak kis hazánkat érinti. Szerte Európában azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus baloldal visszaszorulóban van. Ez pedig már azt is jelentheti, hogy a régi narratíváknak (filozófiáknak) vége. Nem képesek a modern, 21. századi társadalmi változásokat követni, arra megfelelő magyarázatot adni, arra meg végképp képtelen, hogy receptet írjon a gyógyításukra.

Ma is mantraszerűen fogalmazzák meg azt a gondolatot, hogy mindennek kiváltó oka a kizsákmányolás, és mindenről a „gonosz” tőke tehet. Ez a vulgármarxista nézet uralkodik ugyan, de egyre kevesebb társadalmi támogatást élvez. Mi lehet ennek az oka?

 Vannak filozófusok – például az Angliában élő Mészáros István –, akik megpróbálnak, több-kevesebb sikerrel, válaszokat keresni.

A hagyományos baloldali (marxista) gondolkodás egyik legfőbb problémája, hogy még mindig ragaszkodik a 19. század közepén megfogalmazott elvekhez. A tőke–munka–kizsákmányolás hármasságához. Ebben egyébként van is valami, de azt sem szabad figyelmen hagyni, hogy a fenti hármas minden egyes eleme gyökeresen megváltozott a modern világban.

A tőke ma már nem köthető egyes „tőkésekhez”. A világ gazdaságában szereplő legnagyobb összegek nem egyéni tulajdonok (nem egyes emberek, bankok rendelkeznek a tőke nagyobb részével), hanem „társadalmasodtak”. Mit is jelent ez a valóságban?

A tőke nagy része – és ez okozza a válságok esetén a tömeges problémákat – a befektetési alapokban gyűlik össze. Ezeket kezelik a bankok. De maga a pénz, a forrás, különböző egyének (tömegek) megtakarításaiból tevődik össze. A legnagyobb ilyen forrásnak a hosszú távú megtakarításokat tekinthetjük. A nyugdíjpénztárakban felhalmozott egyéni befizetéseket ezek a szervezetek úgy kezelik, hogy a későbbiekben garancia legyen a kifizetések teljesítésére, tehát megfelelő hozamot kell biztosítaniuk arra, hogy a kötelezettségeiknek a későbbiekben (akár 20-30 év múlva) eleget tehessenek. Az így felhalmozott összegek tehát visszaáramlanak a gazdaságba a befektetési alapokon és a tőzsdén keresztül, hogy megfelelő hozamot biztosítsanak.

Az a tény, hogy ezeket a tranzakciókat a bankok hajtják végre, még nem jelenti azt, hogy ez a tőke a bankok tulajdona.

A gazdaság – termelés – is gyökeresen megváltozott a második világháború, főleg a múlt század 70-es 80-as éveit követően. A trend az, hogy adott mennyiségű érték előállításához egyre kevesebb élőmunkára (közvetlen emberi tevékenységre) van szükség. A termelési folyamatok hatalmas részében az számítástechnika és a robotika veszi át az ember (munkás) szerepét.

Ez persze hatást gyakorol a társadalom szövetére. Eltűnt a klasszikusnak mondható „munkásosztály”, helyét a kvalifikált alkalmazott vette át, aki egymaga (a gépek segítségével) több értéket hoz létre, mint 70 esztendeje egy egész gyáregység.

Ez óhatatlanul felveti azt a problémát, hogy ha ez a trend így folytatódik, akkor mi lesz a társadalmak azon tagjaival, akik nem vesznek részt az anyagi értékek közvetlen előállításában?

Nos, ez az igazi probléma. A baloldal – klasszikus szociális és szolidáris hagyományaival – erre kell, hogy keresse a választ. (Akadnak gyenge kísérletek: pl.: a feltétel nélküli alapjövedelem.)

Olyan új társadalmi berendezkedést kell megvalósítani, amely egyszerre van tekintettel azokra, akik önhibájukon kívül nem vesznek részt az értékek előállításában, és azokra is, akik ezeket értékeket előállítják (tulajdonosok, alkalmazottak stb.) Mert ha ez utóbbit nem vesszük figyelembe, úgy a termelés összeomolhat.

A klasszikus filozófiának még egy nagy hibája van. A „munkásosztályt” egy nagy, egyenletes, azonos érdekű masszának tekintette. Már pedig a történelem bebizonyította, hogy ez nincs így. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a modern társadalom gondjait ne vizsgáljuk a társadalomszociológia, a társadalompszichológia szemüvegén keresztül.

Az ember egyéni lény. Mindenkinek saját egyénisége, vágyai, törekvései vannak. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, lehetőség szerint közelíteni kell az ideális állapothoz, hogy mindenki megtalálja a maga lehetőségeit, elégedettségét.

Persze ez egy igen bonyolult egyenlet, hosszas megoldást igényel. Azonban napjainkra elérkeztünk arra a globális szintre, hogy a problémák megoldása egyre sürgetőbb.

A politikusoktól – akik a hatalom megragadásában és rövid távú fenntartásában érdekeltek – ezekre a problémákra nem várjuk ésszerű választ. Nem az ő feladatuk!

A legjobb szellemeknek, gondolkodóknak kell összefogniuk – nemzetektől függetlenül, hiszen a problémák is túllépnek nemzeti, sőt kontinentális kereteket –, hogy kidolgozzanak valamiféle ésszerű és végrehajtható filozófiát. Ha ezt nem teszik, úgy nem sok esély van arra, hogy nagyobb társadalmi katasztrófák nélkül túléljük ezt a századot.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ELBUTÍTÁS MŰVÉSZETE — AVAGY A HOZZÁ NEM ÉRTÉS MAXIMUMA

Először ezt hittem tréfa, de nem! Először is nincs április, másrészt az idézett anyag decemberben (2016) készült.

Nem kevesebbről van szó, mint a középfokú oktatás teljes átalakításáról, a gimnáziumok számának és tanulói létszámának drasztikus csökkentéséről. Ez persze összefügg azzal a politikai törekvéssel, amit a jelenlegi kormány regnálása óta folyamatosan tapasztalunk: az ország elbutításával. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nincs más logikus magyarázat arra, hogy a 21. század második évtizedében a felnövekvő nemzedéktől megtagadjuk az egyre inkább életfontosságú tudás megszerzését.

Ostoba, rövidlátó hatalmi politika ez! Minél tanulatlanabb a felnövő nemzedék, annál könnyebben lehet manipulálni, annál kevésbé képes napjaink és a jövő problémái között eligazodni. De ez a hatalom igénye: a legegyszerűbb, tőmondatos propagandájával kedvére befolyásolhatja az embereket. Az már kevéssé érdekli, hogy a hiányos tudással kikerülő fiatalok számára mit tartogat a jövő, hogyan vehetik fel a versenyt a munkaerőpiacon, amely már most is – és a jövőben pedig fokozottabban – a flexibilis tudást igényli. Olyan képességeket, amely megalapozott tudással, a változó körülmények között is biztosítja a boldogulást.

Persze a Nemzetgazdasági Minisztérium előterjesztése egyelőre nem kerül a kormány elé, mert várhatóan hatalmas felháborodást váltana ki, és veszélyeztetné a 2018-as választásokon a FIDESZ státusát.

Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy az ilyes tervek nem kerülnek a süllyesztőbe. Egy esetleges újabb FIDESZ győzelem esetén nincs kétség afelől, hogy ezt a dokumentumot elővennék és minden erkölcsi gátlás nélkül be is vezetnék.

Miről is van szó?

Fokozatosan visszaszorítanák az általános gimnáziumi képzést. A tervezet szerint meghatározzák a felvételi követelményeket, amelyeket évről évre szigorítanának. Meghatároznák azt is, hogy egy-egy térségben, megyében hány gimnázium működhetne, és ezekben hány fiatalt oktathatnának.

Hogy ne lehessenek kibúvók, korlátoznák a magániskolák működését is, és a tervezet hatályát az egyházi iskolákra is kiterjesztenék.

Ami pedig ennek a dokumentumnak ez érvelését illeti, felettébb ostoba. Mindezzel azt akarják elérni, hogy a szakképző intézményekbe: szakgimnáziumokba és szakiskolákba a jelenleginél több tanulót lehessen irányítani.

Az érvelés több sebből vérzik: egyrészt mi köze van az oktatási rendszer tervezéséhez és végrehajtási kereteihez a Nemzetgazdasági Minisztériumnak, amikor egyébként a jelen rendszerben is van egy erre szakosodott minisztérium?

Másrészt, aki ilyen dokumentumot elkészít, az bizonyítékát adja annak, hogy gőze sincs a világban – Európában és közvetlen környezetünkben – végbemenő változásokról.

Ugyanis sem a jelenben, sem a jövőben nem a gép mellett dolgozó „munkaerő” pótlásáról kell gondolkodni, hanem olyan munkaképes fiatalok neveléséről, akik középfokú tanulmányaik után „bármely” újabb tudást képesek elsajátítani. Azaz a szakképzést nem önállóan, önálló iskolákban, egy-egy szakmára specializálva kell végezni, hanem az általános képzettségre alapozva, az érettségi utáni magas szintű szakképzésben kell megvalósítani.

Így az érettségizett fiatalnak is több lehetősége marad: ha tehetséges és jó eredményei vannak, akkor a felsőoktatásban folytathatja tanulmányait, ha pedig megelégszik az érettségivel nyitva áll előtte a szakma elsajátítása, ami a már megszerzett tudása birtokában rövidebb időt és energiát igényel.

Arról már ne is beszéljünk, hogy egy-egy szakmán belül miként változnak meg a technológiai körülmények, amelyekhez az alkalmazkodás sokkal könnyebb annak, aki átfogó ismeretekkel rendelkezik.

De úgy látszik, a tanulmány készítői ezt a gondolatsort nem voltak hajlandók végig gondolni. Ha ezt csupán hozzá nem értésből tették, már az is bűn. De ha mindezt jól megfontolt politikai, hatalmi szándékok mentén fogalmazták meg, úgy az már hiba! (lásd: Antoine de Boulay gróf)

Most kell fellépnünk ezekkel a tervekkel szemben, nehogy bevezesse a hatalom!

Persze, aki abban érdekelt, hogy ez a hatalom fennmaradjon, az szavazzon bátran a FIDESZ-re, de közben azért gondolkodjon el azon, hogy milyen felelősség terheli majd a gyermekei és unokái jövőjét illetően! A következő generáció élete, sikere a tét!

Ceterum censeo OV esse delendam!