A VÁLASZTÓ ÉS A POLITIKUS

Forrás: Internet

Ez a poszt tágabb értelemben folytatása az előbbinek. Olvasóim tudják, hogy csak a legritkább esetben foglalkozom mostanában az úgynevezett „napi hírekkel” (meghagyom ezt a média profi robotosainak, hogy szájuk íze szerint magyarázzák azokat). Ez a mai azonban kicsit kiverte nálam a biztosítékot, mert a kormányfő mai megszólalása a parlamentben mintegy esszenciája mindannak, ami az elmúlt hét évben történt.

Most nem a szokásos „sorosozásra és brüsszelezésre” gondolok, hanem arra a gátlástalan hazudozásra, amely napi szinten jelenik meg a politikusok nyilatkozataiban. Hogyan lehetséges az, hogy magukat felelős politikusoknak tartók otromba ostobaságokat hangoztatnak teljes lelkesedéssel?

A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk. Ez a rendszer lényege. A lényeg ugyanis a hatalom megtartása, amely minden eszközt szentesít. Ez a machiavellizmus azzal kezdődött, hogy a nagy vezér saját castingot tartott a képviselőjelöltekkel. Itt egészen pontosan, szándékainak megfelelően válogatta ki a hasznos idiótákat, akikről tudni való volt, hogy némi koncok fejében bármire képesek a „nagy ember szolgálatában”. » Három éve meg sem ismertek, némelyikük Gyurcsánynak csápolt, de most előadják magukat, mint régi Fideszesek” — magyarázta egy Fideszes politikus lapunknak, hogy milyen nagy a tülekedés mostanában a „felcsúti úton”. Pál apostol damaszkuszi útjának parafrázisaként emlegetik azt a jelenséget, hogy az elmúlt hónapokban nagyon sokan, mondhatni tömegméretekben szeretik magukat Orbán Viktor és a Fidesz régi támogatójaként feltüntetni, nyilván abban a reményben, hogy a leendő polgári kormány idején pozícióhoz juthatnak majd.« — írta a Hetek című lap 2009. 10. 22-én.

Forrás: Internet

A kontraszelektált képviselők ezek után minden egyéni ambíciójukat és tartásukat feláldozva szolgálják a „nemzet” (egy fenét a nemzet: a hatalom) ügyét. Gátlások és gondolkodás nélkül.

Van egy mondás: „van az a pénz, amiért korpás a hajam”. Nos, ez a jellemző a kormánypárti koalíció képviselőire. (Lásd: miként menekülnek a legelemibb és lényegre törő kérdések elől a parlament folyosóján.)

Az, hogy ma Orbán Viktor az elmúlt hét évben (vagy ma, vagy az elmúlt hét évben) szinte kiírta hazánkat az Európai Unióból annak ésszerű módon csak egy magyarázatát találhatjuk: saját hatalmának megóvása minden áron, felhasználva ehhez azokat az embereket, akik a lehulló konc (különböző pozíciók és jól fizetett állások) érdekében bármire képesek.

Ilyenekkel naponta találkozhatunk a médiumokban, és megszólalásaik a gondolkodó embereket a „sírva röhögés” állapotába hozzák. Az elmúlt hetekben ilyen volt a kereskedelmi és iparkamara elnökének megszólalása oktatásügyben. Nincs kétségem afelől, hogy Dr. Parragh László egy tanult és értelmes ember. Jogászként bizonyára tökéletesen tisztában van a munkajog, a vállalkozói jog kérdéseivel, valamit szaniterkereskedőként a sikeres vállalkozás csínjával-bínjával. De hogy az oktatáspolitika hiányzik a kompetenciái közül, arról ékes tanúbizonyságot adott.

De nem csak az említett úr jelenti a problémát, hanem még jó néhány olyan személy, akik mindenféle szakmai kompetencia nélkül kerülnek olyan állásokba, ahol tevékenységük olyan pusztítást jelent, amit sok évtizedes munkával lehet csak helyrehozni.

Egyre több értelmiségi szólal meg íróktól, tudósoktól kezdve gazdasági és pénzügyi szakemberekig, akik felhívják a figyelmet a kormányzati és politikai ostobaságokra.

Látszólag mindenféle eredmény nélkül. A hatalom nem akarja, vagy nem tudja megérteni az elhangzó érveket. (Ha valóban nem értik, az a kisebbik rossz, ha tudják, és a hatalom megtartása valamint saját érdekükben nem akarják, az komplett gazemberség.)

A NER felszámolása tehát azért nemzeti érdek, hogy ennek az országnak legyen valamiféle sikeres jövőképe, és képes legyen a 21. század harmadik évtizede kihívásainak megfelelni. Ez a választók érdeke, csak meg kell velük értetni, okos, emészthető szavakkal, programokkal.

Ezért óriási az ellenzék felelőssége. Itt a tét nem az, hogy valamely ma ellenzéki politikusok kormányzati pozícióhoz jussanak, hanem az, hogy mindazt a dúlást, amit az elmúlt évek hoztak a politikai felépítményben (Alkotmány, Alkotmánybíróság, személyekre szabott törvénykezés; az oktatás – alap-, közép- és felsőfokú – szétverése; a szociális ágazatok amortizálása az egészségügytől a nyugdíjrendszerig) és a gazdaságban újjá lehessen építeni.

Az országot levezetni az uniós szégyenpadról, a társadalmat rávezetni a demokratikus gondolkodásra.

Az utolsó pillanatokat éljük: Ha 2018-ban nem sikerül az ellenzéknek leváltani a hatalmat, szembe kell nézniük a következményekkel: a NER az elkövetkező 8-10 évre bebetonozza magát, az országot kivezeti az Unióból, hiszen 2022-től már azokat a támogatásokat sem kapja meg, amelyre most oly nagy hévvel ácsingózik.

Ha ezt felismerik a ma ellenzéki politikusai, félreteszik kicsinyes és ostoba ellentéteiket, akkor esélyük lehet arra, hogy megőrzi nevüket a történelem. Ha nem, akkor el fognak tűnni a süllyesztőben.

Ceterum censeo OV esse delendam!