A KEZDET VÉGE, VAGY A VÉG KEZDETE?

Elhatároztam, hogy nem írok a népszavazással kapcsolatos kampány egyre gusztustalanabb, civilizált, gondolkodó emberhez méltatlan fordulatairól. Vasárnap estére úgyis minden eldől.

Eldől és kiderül, hogy az országban hány gondolkodó ember él. Eldől, hogy a magyar társadalom elég érett-e ahhoz, hogy egy nagyobb közösségben folytassa életét, lehetőséget teremtve arra, hogy végre valamiféle látható javulást vigyen életébe hosszú távon.

A dolog – mármint a népszavazás – mégis csak arról szól, a kétfenekű kérdés ellenére, hogy képesek vagyunk-e kibújni a ránk zúdított propaganda hatásai alól, és valós érdekeinknek megfelelően dönteni saját sorsunkról.

Ne legyenek illúzióink: bármi is lesz a szavazás eredménye, azt a kormány a maga belpolitikai hasznára fogja fordítani. Biztos vagyok benne, hogy a kormányzati spinndoktorok már elkészültek mind a két forgatókönyvvel.

Ha a választás eredményes lesz, azt majd úgy kommunikálják, hogy „a magyarok döntöttek, nem kérnek se a betelepítésből, se semmiből, ami a menekültek és a migránsokkal kapcsolatos. Ezzel kapcsolatban csak az a probléma, hogy az Unió – aminek tagjai vagyunk, és aminek egyik alapelve a szolidaritás – mindehhez mit szól. Hogyan fogják különböző eljárásokkal gátolni a hazai fejlesztéseket (lásd: kötelezettségszegési eljárások Paks II és a Budapest-Belgrád vasútvonal és még számos uniós finanszírozási projekt esetén).

Ha a választás eredménytelen vagy érvénytelen lenne, akkor a prognosztizálható propaganda-kampány majd arról harsog, hogy mégis másfél-kétmillió ember akaratát nem lehet figyelmen kívül hagyni, épen ezért a kormány folytatja majd ugyanezt a politikát, csak valószínűleg kisebb elánnal. Ezt már megtapasztalhattuk Rogán Antal televíziós interjújában, amikor erről beszélt, hangsúlyozva, hogy milliónál több ember véleménye fajsúlyosabb, mint a 199 honatyáé a parlamentben.

A probléma ezzel az, hogy az Alaptörvény szerint Magyarország parlamentáris köztársaság, ahol a képviselők a letéteményesei (elméletben) a választók véleményének. Tehát nem a közvetlen demokrácia (népszavazások sokasága, a közvetlen beleszólás) érvényesül. Ha szavait jól értem, akkor ezzel ezt a rendszert akarja felülírni. (Semmiképpen sem tudomásul véve azt, hogy a többség esetlegesen elutasítja az ostoba népszavazást.)

Aki azt hiszi, hogy a „migránsozásnak” vége lesz, mélyen téved!

Ez utóbbi nem azért van napirenden, mert olyan sokan szeretnének kis hazánkba települni, és ezt mindenképpen meg kell akadályozni, hanem azért, hogy a többi aggasztó tényről eltereljék a médiumok és a lakosság figyelmét.

A bennünket körülvevő bajok, amelyek lassan ránk omlanak és betemetnek nem érdekesek! Nem érdekes a gazdaság legatyásodott állapota (hat hellyel zuhantunk vissza a versenyképességi listán az elmúlt évben). Nem érdemel szót az egészségügy válsága. Nem kell foglalkozni az oktatás ellehetetlenítéséről, arról, hogy ezzel a saját jövőnket kockáztatjuk. Arról se kell értekezni, hogy a hazánkból egzisztenciális és gazdasági okokból kivándorló százezrek milyen űrt hagynak maguk után. Nem csak családjaiknak hiányoznak, hanem az egész társadalomnak. Egyre többször panaszkodnak a vállalkozások, hazai üzemek, hogy nincs képzett munkaerő. (Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a hiányzó munkaerő milyen nagyságrendű befizetésektől fosztja meg a különböző szociális alapokat.)

Valamit tenni kell. Ezt pedig nem tehetik meg mások, mint azok az emberek, akik saját bőrükön, életkörülményeiken érzik ennek a rendszernek a hátrányait.

Lehet szidni a politikusokat, lehet azt mondani nyilvánosan, hogy az ellenzék tehetetlen. Lehet létrehozni kérészéletű civil mozgalmakat. De azt tudomásul kell venni, hogy az ellenzéki pártok nélkül nem lehet változásokat kikényszeríteni. Ahhoz pedig, hogy ezek valamiféle erőt is felmutassanak, az kell, hogy a jelen helyzettel elégedetlenek mögéjük álljanak, és megmondják (adott esetben e pártoknak is), hogy mit várnak el tőlük. A sokaság támogatása nélkül a változtatás nem megy!

Ceterum censeo OV esse delandam!

MIGRÁNSOKRÓL ÉS SAJÁT GONDOLKODÁSUNKRÓL

„Jönnek a migránsok, meg kell védeni hazánkat és Európát”, hangzik a tömegkommunikációs eszközök a propagandája. A „Tudta?” kérdéssel, ostoba és manipulált tények alapján élesztik bennünk a legelemibb (rossz) ösztöneiket: félelmeinket és elutasító attitűdjeinket.

Közvélemény-kutató intézetek szorgalmasan teszik közzé – általában szűk, 1500-as mintán alapuló – eredményeiket, melyek szerint a magyar ember bizony elutasítja az idegeneket, és veszélyt lát bennük.

Valójában hogy is állunk a tényekkel? Hány „nem magyar” él kis hazánkban hosszabb-rövidebb idő óta?

Forrás:  internet: Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal

A statisztikák szerint 146 ezer külföldi él Magyarországon. Mint minden statisztika ez is csak egy pillanatnyi állapotot tükröz. Nevezetesen azt, hogy 2015-ben hányan voltak az itt élők, és a különböző nemzetek milyen arányban részesednek ebből.

A statisztika csak utal arra, hogy a hozzánk érkező külföldiekből számosan kaptak állampolgárságot, és ettől kezdve őket már nem külföldinek, hanem magyarnak tekintik.

A bevándorlás és befogadás nem az elmúlt néhány év terméke, hanem már sok évtizedes „hagyománya” van.

1946-ban – a már hagyományosan itt élő görög mellé – hétezer polgárháborús menekültet fogadott be Magyarország. Még falu is épült a számukra Beloiannisz néven. A sok családot Balatonfüred, Almádi, Nagymágocs, Fehérvárcsurgó és Dég fogadta be. 1954-ben ugyan egy részük (a kisebbség) hazatelepült, ám a többség maradt, hiszen beilleszkedtek, munkájuk, megélhetésük volt. Gyermekeik itt jártak iskolába. Leszármazottaik azóta is békés magyar állampolgárok, maximum nevük és megőrzött kultúrájuk utal származásukra. (Ide csak néhány híresség neve kívánkozik, akik kiérdemelték a világ és a haza elismerését, megbecsülését: Makrisz Agamemnon szobrászművész, Papadimitriu Athina színész, Zavirasz György kereskedő, a pesti görög egyház könyvtárának alapítója, Margó Tivadar akadémikus, Lyka Károly művészettörténész… és még folytathatnánk a sort.)

Forrás: internet

A hetvenes években igen sok – főleg közel keletről: Szíriából, a kurd területekről, Jordániából stb. – fiatal érkezett, hogy egyetemi tanulmányait magyar egyetemeken folytassa. Azt itt diplomázott orvosok és mérnökök közül sokan döntöttek úgy, hogy itt maradnak, és új hazájuk hasznos polgárai lesznek.

Magam is ismerek olyan afgán származású mikrobiológust, aki a ’70-es évek közepe óta dolgozik Magyarországon, állampolgárságot kapott, családja van, mindenki megelégedettségére végzi munkáját, beilleszkedve a társadalomba.

A statisztikai felmérések szerint mintegy hatezer arab él ma hazánkban. Ezt a számot összevetve azzal az 1900 fővel, akinek a menedékjogát el kellene bírálnunk („kényszerbetelepítés”), csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez maga az abszurd.

Forrás: Internet

A rendszerváltást követően – főleg a kilencvenes évek elején – nagy létszámú kínai érkezett hazánkba. Mindenki emlékszik a kőbányai piacra, ahol portékáikat kínálták „ócón”.  Az első időben (kb. a kilencvenes évek végéig) a kínai kolónia 50 ezres volt, amely aztán folyamatosan napjainkig 20 ezer főre csökkent. Egyetlen embert se ismerek, akinek problémája lenne a kínai vendéglősökkel, az Ázsia Center és a China Markt kereskedőivel. Nem rég azt is megtudtuk egy televíziós sorozatból, hogy gyermekeik asszimilálódtak, itt jártak iskolába, és nemes egyszerűséggel banán-kínainak hívják magukat (kívül sárga, belül fehér).

Ezekből a kis és mindennapi példákból látható és érzékelhető, hogy a migrációval való fenyegetés egy lufi, amelynek mértéke koránt sem olyan nagy, mint azt a propaganda sugallja.

Mindig azt írtam, vallom, hogy ha valamely problémát, jelenséget a valóságosnál nagyobb hangsúllyal jelentetnek meg a médiumokban, ott a feladatunk az, hogy végére járjunk a kommunikáció igazság tartalmának.  Az esetek többségében megdöbbenve vehetjük tudomásul, hogy meg akarnak bennünket vezetni, manipuláció áldozatai vagyunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!