NEMZETI ÜNNEP — MÉZZEL, MÁZZAL

Régen nem írtam bejegyzést. Nem igazán tetszett – jobban fogalmazva –, teljesen felháborított mindaz, ami a lassan elmúló hónapban kis hazánkban történt. Nagyon „nem áramlott a csí” – ahogy fiam szokta mondani – a választópolgárokban.

Számtalanszor leírtam már, hogy a demokrácia alapja az, hogy az emberek képesek legyenek véleményt alkotni, szabadon, valós információk birtokában, saját tapasztalataik figyelembe vételével. Erre a legutóbbi önkormányzati választásokon sem került sor – néhány ritka kivétellel.

A kormány ostoba és végletekig lebutított propagandája ismét hatott. Hiába a tapasztalat, hiába a széttagolt ellenzék gyengécske tiltakozása, a társadalom negyede ismét hatalomra juttatta azokat, akiket egyébként az elmúlt esztendőkben sokan kívántak a pokol fenekére.

Hogy van az, hogy buta, rasszista és nyíltan szélsőjobboldali emberkék kerülnek újfent vezetői székbe, olyanok, akik az elmúlt négy esztendőben emberileg és politikailag is lenullázták magukat (részegesek, verik az asszonyt, jelképes bábukat akasztanak).

Hová lett a társadalom egészséges önvédelmi reflexe, amely kiveti magából a hasonló alakokat? Vagy én vagyok a naiv és azt hiszem, hogy valaha is volt ilyen képessége a közösségeknek, az országnak?

A választók többsége nem vette a fáradságot arra, hogy felkeresse a szavazófülkéket. Ez pedig intő jel. Valami nagyon nincs rendben.

Ezt a valamit kell nagyon gyorsan megtalálni, elemezni. Mi az oka a nagyarányú érdektelenségnek? Miért van egy generációnak de ja vou érzése, miért gondolja, hogy a mai helyzet – bár nagyon nem ugyanaz, mint 1957 tavaszán-nyarán – kísértetiesen hasonlít a Kádár-rendszer konszolidációjára?

Október 23-a nemzeti ünnep.

A nemzeti lobogó – köszönhetően az őszi szélnek szépen lengedez a parlamenttel szemben. A zászlófelvonás gyér közönségét még büszkeség is eltölthette. Ám egy valamit már nem láthat a mai Kossuth téren: a forradalom lángját. A fekete márvány obeliszket nagy átalakítási buzgalmában eltüntette a mai kormány. Joggal vetődik fel a kérdés: lehet-e ennek valamiféle másodlagos tartalma?  A válasz mai ismereteink szerint feltétlen igen.

E kormánynak már nem jelenti azt 1956, amit a rendszerváltó elitnek jelentett. Negyedszázaddal ezelőtt még a FIDESZ is 1956-ot és annak eszméit tekintette követendő példának. Mára ez teljesen elenyészett és helyét átvette valami avítt, rossz szagú, dohos ideológia, amely egy letűnt és bűnös kormányzatot kíván feleleveníteni, az 1944 előtti állapotokat.

E szavatosságát vesztett politikát persze a mai kormány leönti valamiféle mézes-mázos intézkedési csomaggal, amely segít abban, hogy az egyszeri magyar lenyelje e sok szennyet.

A szép felszín alól persze kilátszik a lóláb, a bornírt világkép és a kapkodó intézkedések, amelyekről ordít, hogy ad hoc születnek, semmiféle hatástanulmány és hosszabb távú gondolkodás nincs mögötte. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy a mai hatalom gyáva. Nem meri megmondani, mire készül.

A választások előtt azt hangsúlyozták, hogy folytatják mindazt, amit elkezdtek. És tényleg: lementek a választások és máris megjelentek a „nagy ötletek” az internet adó, a különböző vegyipari termékekre bevezetendő díjak. És még azon is csodálkoznak, hogy mindez kiveri a biztosítékot az egyszerű embereknél.

Forrás: Internet - cink.hu

Persze mindez szolgálja azt a célt is, hogy elfedjen egy sokkal nagyobb problémát: a nemzetközi bírálatok sokaságát, és a kormány ellen megfogalmazott számos kritikát és intézkedést. Az erre adott válaszok pedig hasonlóak az intézkedésekhez: ugyanolyan ostobák és rögtönzöttek.

Mint a struccok, homokba dugják a fejüket, mondván, hogy amit nem látnak (nem akarnak látni) az nincs is. Csak a legelkötelezettebb FIDESZ-fanok érthetnek egyet a kormányzattal abban, hogy semmiféle ismeretük nincs arról, hogy milyen korrupciós botrányok borzolják a tisztességes üzleti szereplők idegeit.

Ha pedig igaznak tekintjük mindazt, amit a kormány állít: „nincs tudomásunk ezekről az ügyekről”, akkor még rosszabb a helyzet, mert akkor alkalmatlanok posztjaik ellátására, élükön a miniszterelnökkel. Boldogabb uniós országokba ebbe már régen belebukott volna a kormányzat — nálunk nem, még csak el sem pirultak. Mi több, képtelenek a helyzetet kezelni. A külügyminiszter rohan Washingtonba, a pofonért, egy harmad vonalbeli tisztségviselővel tárgyalni. Normális esetben, amikor jelzik, hogy nem az adott szintű tárgyalópartner fogadja, akkor el se kell menni. Küldeni kell a probléma megtárgyalására egy hasonló státusú hazai diplomatát. De még ezt a finomságot sem fogják fel. Mindez a hozzá nem értés tipikus példája.

És akkor ez a kormány azt szeretné, hogy a lakosság felhőtlenül dicsőítse és ünnepelje vele azt az ünnepet, amit maga sem vesz komolyan!

Hát nem borzasztó mindez?

Ceterum censeo OV esse delendum!