ZAKLATÁS, ERŐSZAK — HATALOM — KÖZÖSSÉG

Elég régen írtam. Nem azért, mert nem történt semmi, csak a fontos dolgoknak „ülepednie” kell, mielőtt az ember – első felindulásból – reagál.

Nem kívánok most foglalkozni az eddig megnevesített elkövetőkkel és áldozatokkal. Különösen nem azokkal az esetekkel, amelyek adott esetben évtizedekkel ezelőtt történtek.

A magyar átlagemberek többsége ezekben az esetekben – úgy látszik – csak a botrányt látja, azon jól elcsámcsog, és felháborodva azon, hogy mi minden történik a világban — napirendre tér a történtek felett.

Holott a probléma ennél sokkal mélyebb, sokkal összetettebb.

Tisztázzuk először is az alapokat:

Van-e a társadalomban erkölcsileg konszenzus arról, hogy mit tekintünk zaklatásnak, az mikor fordul erőszakba? Mi számít zaklatásnak? Csak a fizikai elkövetés vagy a szóbeli verbális kitételek is annak számítanak?

Mert a téma nem arról szól, hogy ki, kinek, mikor tett egyértelmű vagy félreérthető mozdulatot, vagy verbális ajánlatot.

Az egész témakör nem személyekről, tettesekről és áldozatokról szól, hanem a társadalomnak a hozzáállásáról. Az erőszak egy bizonyos mértékben elválaszthatatlan a hatalomtól. És ez a hatalom az élet minden szintjén megjelenik. Mindenkinek van főnöke, mindenki „alattvaló” bizonyos mértékben.

A nagy kérdés az alattvalók és a hatalom viszonya. Mit engedhet meg magának egy „családfő” egy hagyományos családmodellben (Nota bene: érvényes-e még a „hagyományos” családmodell?), mit engedhet meg magának egy munkahelyi (kis vagy nagy) főnök? Mit engedhet meg magának egy nagyobb közösség vezetője?  A társadalom milyen magatartási követelményeket határoz meg vezetőinek? Meghatároz-e egyáltalán valamiféle etikai követelményt, és van-e arra lehetősége, hogy ezeket számon is kérje.

A zaklatás, az erőszak a mindennapi életben sokszor nem a maga fizikai valóságában jelenik meg, hanem verbálisan. Köteteket lehetne megtölteni történetekből a magából kivetkőzött „kisfőnök” nyomdafestéket nem tűrő ordibálásától a kis közösség előtti megalázásig. Ismerjük azt, amikor valamely ügy elrendezése érdekében a „hivatalhoz” fordulunk, ahol az ügyintéző néha bicskanyitogató modorban oktat ki bennünket (járatlanokat) a bürokrácia útvesztőiről. (Látens módon gyakorolja rajtunk a hatalmát, nem riadva vissza a néha sértő és megalázó kitételektől — pedig csak egy „szolga”, akinek az a munkája, hogy intézze a dolgokat, segítséget nyújtson. Ennek egy tágabb kiterjesztése, amikor bizonyos szolgáltatókról azt hisszük, hogy azok „hatóságok”.)

Mindez mutatja, hogy a társadalom miért ambivalens a fenti témával kapcsolatban.

Hankiss Elemér már a ’70-es években elemezte ezt a problémát. (Lásd: Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. –Magvető Kiadó [Gyorsuló idő sorozat] 1986.) A sommás végeredmény: a társadalom alapattitűdje az alávetettség. Ennek történelmi hagyományai vannak. Kis hazánkban kimaradt az a több száz éves fejlődési fokozat, amely végeredménye a polgárság lett, a maga erkölcsével és önállóságával.

A magyar társadalom még a 20. század elején is csak egy-két nagyvárosában ismerte meg a polgári értékeket, ám az egész ország azt nem tette magáévá, vidéken megmarad a félfeudális rendszer, az igazi alattvalói lét.

Ezen nem sokat változtatott se Horthy-, se az azt követő szocialista rendszer sem. Igaz, akkor ezt eufemisztikusan „gondoskodó államnak” hívták, de a lényeg itt is a hatalom primátusa volt.

Ebben a helyzetben a rendszerváltás utáni demokrácia se sokat változtatott, mert nem adott igazán lehetőséget arra, hogy a polgári értékrendet elsajátítsa a társadalom (meg az eltelt 25 év se sok idő ehhez).

A hatalom befolyása a mindennapi életre folyamatosan meghatározó volt az elmúlt évszázadban, és az alávetettség attitűdje se változott sokat. A társadalom elitjében (itt mos a mértékadó értelmiségre gondolok elsősorban, nem a gazdasági és politikai hatalmat gyakorlókra) azonban már megindult egyfajta változás, különösen az EU-csatlakozás óta.

Lassan megindul egy polgáribb, az egyén felelősségét és integritását jobban figyelembe vevő morális gondolkodás.  Azt azonban még botorság hinni, hogy ez az egész magyar népességre igaz.

Nagyok a hiátusok e problémakör megítélésében, amit tükröztek az össze-vissza nyilatkozók mondatai. Néha szánalmas volt hallgatni, hogy mennyire félreértik a probléma lényegét.

Hosszas-hosszas nevelőmunka eredménye (óvodától a sírig) lehet egy olyan társadalmi morál kialakítása – amiben természetesen szerepelnie kell az államnak, intézményeinek –, amely elutasítja az emberi jogok és a személyes integritás mindenféle megsértését, de megmaradnak benne a klasszikus nemi szerepek. És ezt azért hangsúlyozom, mert ez nem zárja ki az Európában már elterjedőben levő gender elméletet.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÁTVERNEK MINKET — KIKÉREM MAGAMNAK, HOGY HÜLYÉNEK NÉZZENEK!

Közeledik a választás, az éppen aktuális hatalom ismét kijátssza a „nyugdíjas kártyát”. A mai hatalom a legrosszabb populista propagandával azt akarja bizonyítani, hogy soha nem látott nyugdíjemeléssel jár kedvében az időseknek.

A „nyugdíjprémium” a visszamenőleges juttatás stb mind-mind egy átverés része. Elsőre jól hangzik, de ha egy ici-picit „megkaparjuk” a felszínt, máris láthatóvá válik a kész átverés show.

A nyugdíjasok egy része sajnos megeszi ezt a propagandát, de vannak akik átlátnak a szitán, és kikérik maguknak, hogy őszülő fejükkel hülyének nézzék őket!

Mert mi is az igazság?

Azt szokták mondani, hogy a számok nem hazudnak.

A propagandával ellentétben a nyugdíjasok nem kapják meg azt a bizonyos egy százalékot, csak 0,8 százalékos „kompenzációt. A beígért „nyugdíjprémium” is maximalizált – bármekkora a nyugdíj összege, legfeljebb 12 ezer forint lehet a kifizetett összeg –, ez egy minimál nyugdíj esetén csak 4260 forint. A számítás ugyanis úgy történik, hogy a valós nyugdíj negyedét számítják alapnak, és ennek az összegnek a 0,6 százaléka a „prémium”!

A legszebb az egészben, hogy ez a juttatás, kifizetés nem számít bele a jövő évi emelés alapjába.

Az is a propaganda része, hogy 2010 óta folyamatos a nyugdíjak emelése, és ez meghaladja az előző szocialisták által adottak mértékét, tetézve azzal, hogy azok bűnösök még a 13.havi nyugdíjat is elvették.

Mi ezzel szemben a valóság?

A 13. havi nyugdíj az „adható” kategóriában volt, azt az akkori (Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai) kormányok hangsúlyozták is. Bajnai kormány a 2008-as válság hatásainak csökkentése érdekében szüntette meg a 13. havi nyugdíj kifizetését.

Ám, ha a statisztikákat nézzük (KSH) a válság előtti kormányok 16,3 százalékkal növelték a nyugdíjak reálértékét.

2010 után az Orbán kormány évente mindössze havi 3000 forinttal (2,6 százalékkal) emelte a nyugdíjak összegét. Az átlagnyugdíjak nominális értéke: 2013-ban 112 781.- Ft, 2014-ben 115 786.- Ft, 2015-ben 118 439.- Ft, 2016-ban 121 041.-Ft.

Az indexálás átalakítása (infláció követő indexálás a svájci rendszer helyett) eleve hátrányos helyzetbe hozta a nyugdíjasokat, hiszen az infláció meghatározása és befolyásolása egyértelműen a jegybank és a kormány tevékenységével van összefüggésben. (A kormány unortodox gazdaságpolitikája eredményeként az inflációt alacsonyan tartják.)

Forrás: Internet

Ez a hivatalos infláció azonban alapjában nem befolyásolja a lakossági fogyasztói árak növekedését.

A mellékelt ábrák mutatják a termékek árának változásait.

És ide tartozik még egy gondolatsor:

A nyugdíjas rétegek fokozatosan szakadnak le a társadalom más rétegeitől már csak azért is, mert amíg az elmúlt nyolc évben örvendetesen növekedett a minimálbér és a bérminimum (néha 10 százalékot is meghaladó mértékben), addig a nyugdíjak növekedése közelébe se ért ennek az aránynak. Így a két társadalmi csoport közötti jövedelmi olló folyamatosan nyílik. A nyugdíjban részesülők folyamatosan csúsznak lefelé.

A másik sokszor hallott és veszedelmesen populista érvelés, hogy a nyugdíjasok nem adóznak.

Ezúton is cáfolni kell ezt a bornírt véleményt. Magyarország költségvetési bevételei szempontjából a fogyasztási adókra épül. Azaz a bevételek szerint a legnagyobb tétel az ÁFA-ból keletkezik.

A nyugdíjasok bőven kiveszik részüket ebből, hiszen a nyugdíjakra kifizetett összegek gyakorlatilag átlag 25 százaléka kerül vissza a költségvetésbe, mint forgalmi adó.

Forrás:  Internet

Minden nyugdíjas – szerény fogyasztása ellenére – a kapott ellátásának negyedével támogatja az állami költségvetést. (Azért átlag 25%, mert a fogyasztásban szerepelnek olyan termékek, amelyek adótartalma kevesebb.)

A hatalom persze mindezt tudja, de számít arra, hogy a propagandája sikeres lesz, és az idősebb generáció – nagy része megfosztva az objektív tájékoztatás lehetőségétől – készpénznek veszi mindazt, amit az állami propagandagépezet harsog.

De azt hiszem, több a józanul gondolkodó idős ember, mint a megvezetettek sokasága. Bízom abban, hogy hülye szöveggel és néhány tízezer forinttal nem lehet befolyásolni őket a következő választáson. Az időseknek ugyanis sokkal fontosabb – adott esetben – gyerekeik és unokáik jövője, mint saját maguk egzisztenciális jelene.

Ceterum censeo OV esse delendam!