A december bejegyzés nélkül telt. Nem mintha nem lett volna
téma bőségesen, de újra abba a helyzetbe kerültem, hogy kár ugyanazt a csontot
rágicsálni, ha komolyabb véleményt nem mondhat az ember.
Elteltek az ünnepek, a karácsonyi vacsorákat, ebédeket kezdjük
kipihenni a hétköznapokkal.
Ideje azért számot vetni azzal, hogy miért is nem érezzük a „Magyarország
erősödik” feelinget a hétköznapjainkban.
Túl vagyunk a rezsicsökkentésen – ami persze látszólagos,
valós értéke köszönő viszonyban sincs a propagandában hangoztatottakkal –, „megússzuk”
a migráns áradatot is. Igaz ugyan, hogy a lakosság jelentős része még csak nem
is látott – a határkerítés felhúzása előtt sem – „migránst”. Akik láttak, azok
példás szolidaritásról tettek tanúbizonyságot. (Lásd: Szeged, lásd a Keleti
pályaudvar, nyugati határszél) Az azért egy kicsit (nagyon) pimasz
kormánypolitika volt, hogy a menedéket kérőket minden ellenőrzés és kérdés
nélkül vonaton és autóbuszokon szállították az osztrák határra, és velük együtt
a problémát is mintegy „áttolták” a szomszédba.
Túl vagyunk a különböző botrányokon, amelyek persze a fásult
társadalomban szinte semmilyen reakciót nem váltottak ki. (Lásd: Voldemor,
korrupció, különböző állami funkciók szinte családias elosztása, a rejtélyes,
körözött arab milliárdos, prof. Pharaon ügye, Lőrinc barát újabb stiklijei
stb.)
A legnagyobb gondnak e fásultságot látom. A nagy tömegek
ilyen magatartása még érthető is, hiszen mindennapjaikat nem az „úgynevezett
nagypolitika” tölti ki, hanem az, hogy megszerezzék saját fenntartásukhoz
legszükségesebb javakat. Azt, aki a napi betevőért küzd, az teszik ki gondjai javát,
hogy enni adjon a gyerekének, az nem foglalkozik a politikusokkal, azok „úri
huncutságaival”.
A legtöbb emberhez – ha el is jutnak a vérlázító machinációk
hírei – képtelen felmérni, hogy az ott elhangzó adatok és összegek valójában
mekkorák, és ez hogyan hat ki saját életére.
Mari néninek és Géza bácsinak az ország észak-keleti végében
elképzelhetetlen és felfoghatatlan egy több milliárdos összeg. Ők maximum
százezer forintos határig képesek gondolkodni, ami számukra már-már dáriusi
vagyon. „Az országnak harmada éhen gebed”.
Ezt
a hivatalos statisztika is alátámasztja azzal, hogy a lakosság 40 százaléka
él a szociális minimum alatt, 20 százaléka él súlyos anyagi nélkülözésben.
Csak egy zárójeles megjegyzés:
Tudom: a nyugdíjasoknak juttatott 10 ezer forint nagyon sok
családnak jelentett érdemi segítséget a karácsonyi ünnepekben. De tegyük már
helyére a dolgot. Egy ünnepi töltött káposztára egy négytagú család esetében
éppen elég. Ha nem hiszik: számolják ki. Néhány piac érvényes fogyasztói
árait itt találják.
De ezt a tíz ezer forintot úgy beállítani, hogy az érdemi
javulást hozott az érintettek életében több mint költői túlzás! Azt pedig csak
halkan jegyzem meg, hogy az utalványok értékének 27 százaléka ÁFA formájában
visszavándorol az államhoz, és a kibocsátó cég pedig több milliárddal
gazdagodik. Hogy ezek az összegek aztán hol bukkannak majd fel, az mély
homályba vész.
Nem térnék ki a gazdasági intézkedésekre, főleg a minimálbér
és a GYES emelésére. Ez ugyanis, mint néhány tanulmány már bizonyította
álintézkedés, egyrészt nem teljesíthető a magyar vállalkozások jelentős
részénél, másrész pedig hosszú távú következményei negatívak.
Az ország lerablása – amelyet elfed a „spontán ügyek”
propagandisztikus tálalása – ma már olyan gondokat okoz, amit csak hosszú
évtizedek keserves munkájával lehet helyreállítani. Az oktatásban végbement
dúlás következményei napjainkban még kevéssé érezhetőek, de néhány év múlva,
amikor a lebutított iskolarendszer kibocsátja a mostani nebulókat, tágra nyílt
szemmel vesszük majd tudomásul, hogy nincs helyük a munkaerő piacon, mert
tudásuk nem elegendő, és képtelenek a kornak megfelelő követelményeket elsajátítani.
Részletesen
láthatjuk ezt a PISA-felmérés eredményeiben. Hogyan várhatjuk el egy ilyen
generációtól, hogy saját életét és az országot gyarapítsa?
Hasonló a helyzet az egészségügyben. Nagyon úgy néz ki, hogy
az idősebb generációkat lassan „leírja” a hatalom. Ellehetetlenítik a kórházi
ellátást pénz hiányában, leépülnek a szociális rendszerek. A hatalom úgy
gondolja, hogy az amúgy is lecsúszóban levő idős rétegekre – akiktől az elmúlt
években a nyugdíjszámítás változása miatt jelentős összeget vontak el – egyre
kevesebbet kell költeni. A törvény erejével próbálják a társadalmi
szolidaritásból származó kötelezettségeit áthárítani a családra, a lakosságra.
Az ország lassan, de biztosan csúszik lefelé – még csak nem is
Európa boldogabbik feléhez viszonyítva – a szomszédjaihoz képest is. Megelőz
bennünket Szlovákia, Lengyelország, Románia is, amelyek negyedszázaddal ezelőtt
még irigylésre méltóként tekintettek ránk.
„Magyarország erősödik” – ordít a fizetett hirdetés.
Az átlagpolgár meg csak azt nem tudja, hogy mikor és miben,
mert saját bőrén ennek az ellenkezőjét tapasztalja.
Ceterum censeo OV esse delendam!
