 |
| Forrás: Internet |
„… eltűnődtem a
második világháború pusztításán. Akkor arra gondoltam, hogy nemcsak a százával
megsemmisített értelmiséget sodorta el a kettős megszállás, hanem azt az
olvasóközönséget, amely vezércikkeiért tett gazdaggá Márait, autót adott a
színészek alá, üzemeltetett egy Cserépfalvi Könyvkiadót. De nem csak az alkotók
és műhelyek fogyatkozása volt végzetes, hanem a közönségé, amely ezt az
irodalmat s a színházat jól-rosszul eltartotta.
A diktatúrák elsődleges célja, miként a megszállásé: a honi értelmiség
megtizedelése. …Az önérzetes polgárság felszámolása feltétele a nemzetek térdre
kényszerítésének.”
(Ungvári Tamás: A feledés Enciklopédiája — Bicegők – 61.
oldal. Budapest, Scolar, 2009.)
Ez az idézet komoly gondolatokat gerjesztett bennem. 2009
óta elég sok víz folyt le a Dunán, sok minden történt az országban. Sok olyan,
amelyet a fenti idézet sugall.
A közösségekben mindig is a véleményformálókra hallgattak az
emberek, hiszen azok tudásukkal, tevékenységükkel kivívták a tiszteletet, ezért
is fogalmazhatták meg a kisebb-nagyobb csoportok közös érdekét. A magyar
történelemben mindig is voltak ilyen tekintélyek (engedtessék meg nekem, hogy
íróink, irodalmáraink, gondolkodóink hosszú sorát ne vessem most papírra).
Egyre kevesebb – tisztelet a kivételnek – manapság az ilyen
arc. Valahogy a közéletből és a politikából kivesztek az értelmiségiek. Ám ez
nem új jelenség.
Egy régebbi (csaknem húsz éves, 1998-as) eset jut eszembe: a
kultúra szervezésével, jobbításával foglalkozó elkötelezett társaság
résztvevőjeként egy kisvárosban az ottani tanítóképző főiskolán, az oktatókkal
folytatott diskurzusban elhangzott, hogy „csökkentették az értelmiségi
tantárgyakat”.
Kikerekedett szemmel néztünk, hogy miről is van szó? Hát
arról szólt a panasz, hogy a társadalomtudományi diszciplínák óraszámának
csökkentése miatt nem képesek értelmiségieket képezni.
Ki is akadtam ezen, rendesen. Ez a vélemény egy régi – még a
Kádár-korból származó – nézetet tükrözött, miszerint mindenki, aki egyetemi
vagy főiskolai diplomával rendelkezett, az értelmiséginek számított. Ez a
hagyomány nagyon mélyen ül a társadalomban.
Pedig a valóság egészen más. Értelmiséginek azt tekintjük,
aki – természetesen megfelelő előképzettséggel – képes a körülötte levő
valóságot (szakmai, társadalmi folyamatait) értelmezni, értékelni és ennek
megfelelő véleményt kialakítani. Az értelmiségit nem lehet képezni! Az egyfajta
életvitel, magatartás, amit az adott személy hosszú idő alatt sajátít el,
gyakorol. A manapság a különböző médiumokban nagy ritkán megjelenő
értelmiségiek (jobb és baloldaliak egyaránt) nem attól értelmiségiek csak, hogy
nevük előtt a magasabb tudományos fokozatot jelölő két betű áll. Attól értelmiségiek,
hogy pestiesen szólva „látnak a pályán”. Képesek értelmezni korunk hazai és
globális valóságát, szellemileg megalapozott véleményt formálnak ebből.
De vissza a politikához!
 |
| Forrás: Internet |
Az elmúlt évtizedekben azt láthatjuk, hogy a rendszer váltás
környékén, az azt követő években, a politikában szerepet vállaló pártok
holdudvarában számos, nagy tekintélyű és tudású személyt találhattunk, akik
igen komoly tanácsokkal látták el a politikai szervezeteket. Ezek a háttér
műhelyek nagy segítséget adtak a ’90-es években mind a hatalmon levő, mind az
ellenzéki pártoknak.
Az ezredfordulóra azonban az újdondász politikai elit (mind
a két oldalon) úgy gondolta, hogy elboldogul már maga is a politikai játszótéren
egyedül, elvek és jó tanácsok nélkül.
Szentül meg voltak (vannak) győződve arról, hogy bármit
tesznek, gondolnak ki, az maga a „tuti”, csalhatatlanok és döntésük a lehető
legjobb.
Az aggályoskodó háttér embereket kikoptatták maguk mögül,
hiszen azok folytonos érvelésükkel, akadékoskodásukkal csak a problémát (sok
esetben lelkiismeret furdalást) okozzák.
Így maradtak a középszerű politikusok, akiket igazán csak
két dolog motivál (tisztelet a kivételnek): a hatalomhoz való ragaszkodás, vagy
a megszerzett egzisztenciális státusz megtartása. Nyoma sincs annak, hogy a
választott képviselők a polgári demokrácia játékszabályai szerint „szolgák”,
akiknek a feladata a választóik képviselete, azok érdekeinek az érvényre
juttatása.
Maradt, ami van: a pőre hatalmi játszma. Ebben pedig nincs
helye holmi tudományos, társadalompolitikai elemzéseknek, hatásvizsgálatoknak
és az államigazgatás tervezésének. Egyetlen cél van: a hatalom megszerzése és
minden áron való fenntartása. Minden intézkedés (oktatásügy, államigazgatás
átszervezése, az önkormányzatiság megcsonkítása — és folytathatnánk a sort) azt
szolgálja, hogy a legnagyobb hatékonysággal lehessen manipulálni a választókat.
Miután az embereket az elmúlt évtizedben sikerült
leszoktatni arról, hogy saját magukról és közvetlen környezetükről, az
életükről gondolkodjanak, és annak eredményeként cselekedjenek, így a
manipulatív propagandával a hatalom képes bármit elhitetni a sokasággal. Teszi
ezt annak ellenére, hogy az átlagpolgár személyes tapasztalata szöges
ellentétben áll a halottakkal.
Ezen pedig csak egyféleképpen lehet segíteni. A kisebb-nagyobb közösségekben meg kell keresni a még „lappangó” értelmiségieket, és a
tömegeket pedig rá kell bírni arra, hogy – bár igen munkás tevékenység –
gondolkozzanak!
Ceterum censeo OV esse delendam!
