Boldog, eredményes, és az ideinél jobb esztendőt kívánok
2016-ra minden olvasómnak!
Az elmúlt hetekben többen kérdezték, hogy miért nem írtam
lassan hat hete?
A válasz egyszerű is meg egy kicsit bonyolultabb is.
Nagyon sok olyan bicskanyitogató dolog történt a hatalom
részéről, ami természetesen megérdemelte volna a kritikát, az átkozódást, a
káromkodást (megfelelően cizellált szavakkal, nem úgy mint Simicska), de ezt
megtették más bloggerek, kommentátorok.
A legnagyobb bajom az, hogy egy érdekes jelenséggel állok
szembe, amivel szemben szinte tehetetlen vagyok: a hatalmi cinizmus.
Lehetne most felsorolni az elmúlt hetek eseményeit, amelyek
szinte meg sem jelentek a mainstream médiában. Szinte hihetetlen, hogy a magát
baloldalinak (vagy ellenzékinek) mondó – írott és elektronikus – sajtó egy
hétig azon rágódott, hogy mi is történt Ákossal, és ennek következtében
felmondta a kormány az amúgy is lejáró szerződését a Magyar Telekommal.
Ez a háttérben – vagy amiről nem beszélnek – zajló
eseményekhez képest szinte jelentéktelen. Mégis, mint a gumicsontot rágcsálják,
lehúznak róla, mint a rókáról hét bőrt, minden eredmény nélkül.
Nem esik szó arról, hogy mi is lesz a jövő évi
költségvetéssel vagy hogyan alakul a barátok kitömése újabb kedvezményekkel.
Nem esik szó arról, hogy a közszolgálatban dolgozókat miként teszik egyre
kiszolgáltatottabbá. Miként veszik el a legkisebb esélyüket is arra, hogy hangot
adjanak véleményüket, kiálljanak jogaikért és szakmai önbecsülésükért.
A nagyközönség pedig nem mutat komolyabb érdeklődést e
problémák iránt, mert az nem jelenik meg a mindennapi hírek és tudósítások
között. Így aztán – még ha támogatná is e társadalmi csoportokat –, nem segítheti
se a pedagógusokat, se az orvosokat, se a közrend és –biztonság őrzőit,
Nagyon sokan mondogatják manapság, hogy az internet majd
átveszi a közösségi média szerepét, ám ez a tapasztalatok szerint nem olyan
arányú, ami meghatározó lenne.
Az úgymond ellenzéki megnyilatkozásokat néhány tízezer ember
olvassa (hála nekik), de a többség megelégszik a „cuki hírekkel és
megosztásokkal” (tisztelet a kivételeknek).
Ebből nem alakulhat ki az a kívánatos állapot, hogy az
átlagpolgár késztetést érezzen arra, hogy az eseményeknek és az azokról szóló
híreknek utána nézzen. (pedig megtehetné, hiszen ma már a legtöbb információ
ott van az orra előtt az interneten, és a „google jó barátunk” .
Csak egy példa erre: a legutóbbi hírekben szerepel, hogy a
kiskereskedelmi forgalom ebben az évben eléri a 10 ezermilliárdos összeget.
Nagyon kevesen teszik fel a kérdést, hogy „mi a fenét kezdjünk ezzel az
adattal”?
Pedig lehet ezt szemlélni más aspektusból is. A fenti összeg
27 százaléka az államháztartást gyarapítja. Ha ezt az összeget összehasonlítjuk
azzal, hogy erre az évre több mint 16 ezermilliárd a kormány költségvetésének
fő összege, akkor gyorsan ki is számolhatjuk, hogy napi vásárlásaink mennyivel
járulnak hozzá ehhez (sokkal). Persze
tudom: az átlagember el sem tud képzelni ekkora összeget.
És ennek a gondolkodásnak folyománya van: mégpedig az, hogy
a kormány csak azokkal a pénzekkel gazdálkodhat, amit mi, adófizetők bocsátunk
rendelkezésére. Márpedig mi kíváncsiak vagyunk arra, hogy a költségvetésbe
befizetett adónk és járulékaink milyen sorsra jutnak: egyes embereket,
csoportokat vagy a közösséget szolgálják. Ha az előbbiről van szó, akkor
kíváncsiak vagyunk, hogy a hatalomhoz közel állók miként és mennyivel
részesednek magánhaszonként abból, amit összeadott az ország adófizetői
sokasága (magánemberek, vállalkozók, kis és nagyobb gazdasági társaságok a
sarki szatócstól a multikig).
A másik probléma pedig az a cinizmus, amivel ép erkölcsi
érzékű ember nem igen tud mit kezdeni. Ha tapasztalt tényeket, eseményeket
gátlás nélkül letagadnak, miközben a szemembe néznek — nehezen feldolgozható.
A hatalom cinizmusa mindent áthat. A parlament ellenzéki
képviselői hiába kiabálnak, tiltakoznak valamely intézkedés, törvényjavaslat
ellen, azt szinte meghallgatás és reagálás nélkül figyelmen kívül hagyják. Csak
hosszas adminisztratív eljárás vagy bírósági ítélet készteti őket arra, hogy
mégis kiadják a kért információkat. Ha mégsem akarják kiadni szavazógépezetük
gyorsan titkosítja azt néhány 10 évre (lásd: paksi bővítés).
A cinizmus ellen nincs jó receptje se a szabadon gondolkodó
polgároknak, se a parlamenti ellenzéknek. Az egész kezd hasonlítani egy
eredménytelen sziszifuszi küzdelemhez. Ez pedig mindenkit kimerít, és a
legtöbbeket fásulttá teszi. Az eredménytelenség látszatát kelti.
A hatalom pedig egyenesen a szemünkbe néz — és hazudik.
Mindezt teszi annak ellenére, hopgy az átlagember pontosan érzi, hogy mégsem
olyan nagyok azok a sikerek, a rezsicsökkentés és egyéb lózungok pedig szinte
meg sem érintik a pénztárcáját.
Ez azt eredményezi, hogy nagyon sokan fásultan elfordulnak a
politikától – sokkal fontosabb az egyszerű polgár számára a napi megélhetés
megteremtése –, és nem látják értelmét annak, hogy bármiről is véleményt
alkossanak, vagy netán aktívan ki is álljanak amellett.
Ugyanakkor azt gondolja a blog írója, hogy gondolatai néhány száz (ezer) embernél egyetértéssel fogadja, de valószínűleg nem jut el azokhoz, akiken igazából múlhat a körülményeink megváltoztatása.
Ceterum
censeo OV esse delendum!
